Mai igénk: Apostolok cselekedetei 4, 31
„Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét.”
Molnár Miklós lelkipásztor gondolatai:
A gyülekezet imádságát egy esemény váltotta ki. Nem csak úgy általánosságban imádkozik a gyülekezet, hanem valami imára indítja tagjait. Ennek az imádságnak a hátterében az áll, hogy két apostol – Péter és János, akiket hitük miatt a jeruzsálemi templomőrség letartóztatott -csodával határos módon kiszabadult. Első útjuk a gyülekezetbe vezetett. Az ott egybegyűlteknek beszámoltak elfogatásuk, vallatásuk és kiszabadulásuk eseményeiről. A gyülekezet az apostolok elbeszélését figyelemmel hallgatja, és aztán egy szívvel-lélekkel imádkozni kezd. Nem szörnyülködnek, nem hősködnek, nem átkozódnak, nem fenyegetődznek, hanem imádkoznak.
Vajon minket mindennapjaink eseményei Isten elé állítanak-e és imádságra indítanak-e? Jakab apostol levelében olvassuk ezt a biztatást: „Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet!” (Jakab 5,13). A szenvedés és az öröm szélső határértékek. E kettő között sokféle színe, árnyalata van az életnek. Bármelyikben találtassunk is – erre biztat az ige – imádkozzunk!
Imádságában bármit odavihet a gyülekezet Isten elé. Mint ahogy ebben az imádságban is nevek szerepelnek, egy darab történelem kap hangot. A mai gyülekezet is bármit odavihet Ura elé imádságban, ami csak foglalkoztatja őt: Isten országa és földi birodalmak, Isten dicsősége és emberek bűne, egyház és világ, termás és árvíz. A gyülekezeti imádságban a gyülekezet tagjainak élethelyzete is tükröződik: megszületett az unokám, elhunyt az édesapám, kórházba utaltak, műtét előtt állok…
Életünknek nincs olyan helyzete, ahonnan ne emelhetnénk fel szavunkat Istenhez.
25. zsoltár: Szívemet hozzád emelem…
