Áldás, békesség!
Mai igénk: Máté 5, 48
„Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.”
Karácsony Sándor gondolatai:
Jólesnék a bennem lakozó lelki pacuhaságnak (lomposság) tiltakoznia egy kissé ez ellen a teljesíthetetlen követelmény ellen. Divat is ez nagyon. Mondogatni, hogy Krisztus utolérhetetlen ideál, Pál apostol is Pál volt, de hol vagyunk mi tőle!
Mindenáron el akarunk feledkezni róla, hogy egyáltalán nem arról beszél itt Jézus, hogy mi esik nekünk jól, vagy mi esik nehezünkre, hanem kiad egy rendelkezést: legyetek tökéletesek. Nincs ez ellen apelláta! Nálánál sokkal kisebb fajta jelentőségű, úgynevezett vezérek is hányszor kiadnak rendelkezéseket, amelyek végrehajthatatlannak látszanak. Mégis megindulunk, mert érezzük, hogy igen, igen éppen azt a lehetetlenséget kell ez idő szerint valahogy letennünk.
Érdekes egyébként, hogy leggyermekibb, tehát, legmélyebb ösztöneink között ott rejtőzködik bennünk valami szomjas vágyakozás: „ha a lehetetlent lehetne letenni!” Jánosbogár-szerű, szerény kis fényességek röpdösnek emlékeim között. Gyermekkoromban hátratett kezekkel szerettem sétálni (úgy láttam az édesapámtól). Első elemista koromban felfelé szoktattam a hajamat, negyedikben baloldalt elválasztva (aszerint, hogy a kántor úr és a rektor úr – tanítóim – a világ legtökéletesebb férfiai hogyan viselték). Tiszteletes úréknál vendégségben még annyira sem merészeltem csörömpölni késsel-villával, mint odahaza, egyszerűen nem engedte a ház és az ünnepi alkalom méltósága. Mikor vigyázónak és számrakónak tettek, rátarti kisfiú vált belőlem. Nem azért, mintha gőgös természet lettem volna, vagy elkapott volna a világ a nagy kitüntetés miatt, hanem csak azért, mert nem engedte a megbízás felelősségteljes volta az addigi hancúrozást.
De szerteszét és minden vonatkozásban: emberek, akik számára az egyenruha nem a fegyencek egyöntetű öltözködését jelenti, hogy vigyáznak az egyenruha tisztességére! A tiszti kardbojt, a papi palást, a cserkészliliom tisztessége sok embert visszatart dolgoktól, amelyek „civilben” még esetleg kitelnének tőle. A baj éppen ugyanitt is rejlik: Isten „tökéletesei” soha, sehol nem élhetnek „rangrejtve” másképpen, mint amikor már levetették „inkognitójukat”.
Régebben igazságtalanságot éreztem ki abból a példázatból, amelyben az innen-onnan összetoborzott vendégsereg toprongyos tagjait büntetéssel sújtja a felháborodott hatalmas házigazda. Ma már értem, hogy az ilyen asztal mellett „a frakk kötelező”. Hiszen telefonhívására is átöltöznék hirtelen mindegyikünk – mondjuk – az államfőnek. Van az emberben egy érzés, amely szerint bizonyos körülmények között bizonyos viselkedés egyszerűen lehetetlen, mert nem illik bele a helyzetbe. Nos, hát az ilyen viselkedésnek a neve az, hogy illetlenség.
Így kötelező és így illendő a tökéletesség is. Ha Jézus Krisztus által a tökéletes mennyei Atyának fiaivá lettünk, nem is lehetünk mások, mint tökéletesek. A lehetőségeink ebben az esetben végtelenek. A tökéletességet igazán nem a magunk szerény számlájának a terhére kell kifejtenünk. A Szentlélek ereje az, amely erre a tökéletességre nem csak kötelez, de képesít is bennünket. Ellenben, ha tovább tökéletlenkedünk, annak lesz a jele, hogy még önmagunkkal sem próbáljuk elhitetni azt a gyermeteg mesét, mintha mi már túl volnánk élményeken, amelyeknek egyedüli bizonysága éppen az a tökéletesség lehetne, amellyel még mindig adósok maradunk. Nem vagyunk még Isten fiai.
139. zsoltár: Uram, te megvizsgálsz engem…
