Áldás, békesség!
Mai igénk: Máté 7, 11
„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?”
Karácsony Sándor gondolatai:
Mikor kicsi gyerek voltam, észrevette édesapám, hogy nem valami nagy az önbizalmam. Elkezdte növelni. Azokban a napokban sikerült is őt, a hatalmas szál, erős, felnőtt embert egyszer-kétszer alaposan földhöz teremtenem. Nagyon sántít a hasonlat, de azért, nem tehetek róla, mindig ez a kép jut eszembe, valahányszor az emberi imák „erejéről” van szó. Az imádság „ereje” éppen olyan, mint a kisgyerek „ereje”. Mind a kettő erejének legnagyobb hányada azzal magyarázható, hogy az édesatyával szemben érvényesül. Ó, be megjárná mind a kettő; a hősködő gyerek és az imádkozó ember, ha erejét nem az Édesapával szemben fejtené ki. Hogy legorombítaná az egyiket az ellenfél kíméletlen erőszakossága, és milyen süket fülekre találna a másik.
Az imádság ereje azért olyan mindennél nagyobb, mert a mennyei Édesatya a meghallgatója. Jézus Krisztus ezzel a néhány szavával igazi jelentőségét és eredeti relációit adja vissza az imádságnak. Nem az biztosítja tehát imáinknak a hathatósságát, hogy milyeneknek bizonyulunk elmondása közben, nem is az, milyenre sikeredik maga az imádság, mert mindkét esetben rendkívül bizonytalan kimenetelűek lennének az imádságaink. Az imádságnak egyetlen és egyedüli záloga az, hogy a mi mennyei Édesatyánknak szól. Mi, kérők és hálaadók, bűnvallók és dicsőítés-mondók bizonyára rendkívül gyarló valakik vagyunk általában is, miért lennénk éppen imádkozás közben különbek. A imádságaink sem lehetnek mások, mint amilyenek a mondóik. Nem baj. Isten – Édesatyánk nekünk, akármilyenek vagyunk mi, és akármilyen tökéletlen a vele való beszélgetésünk.
Érdekes, hogy Jézus Krisztus erről a tárgyról szólván, csöppet sem tárgyilagos. Talán sehol ilyen elevenen eszünkbe nem juttatja nevetségesen idétlen voltunkat, mint az imádságról emlékeztében. Úgy beszél itt velünk, mint nagyon apró és szerfölött idétlen gyermekekkel. Szubjektív és egy nagyon kicsit gúnyolódó. Igen, mert arra gondol, hogy mi, nyavalyás emberek Istennek mennyei Atya voltát esetleg éppen féltünkben nem találjuk igazán elhinni, még ha Ő állítja, akkor sem. Azért érvel, szokatlan módon – belőlünk kiindulva. Annyit legalább tételezzetek fel Istenről, amennyire magatok képesek szoktatok lenni, az elemi tisztesség és az ösztönös egészség határain belül. Ha ti nem adtok kenyér helyett követ és hal helyett kígyót a gyermekeiteknek, pedig nem adtok; hát annyit talán mégis elhihettek Isten felől, hogy csak van olyan jó, amilyen jók általában véve a földi atyák tudnak és szoktak lenni.
Jézus Krisztus eme szavai szíven kell hogy találjanak mindenkit, akinek valamelyes köze van Őhozzá. Megrendítően igaza van itt. Ez a megrendülés hiányzott eddig még ahhoz, hogy nem tudtunk lelkünk mélyéből imádkozni. Földi gyermekek és földi atyák megszégyenült szeretete utal itt a mennyei Édesatya mindennél nagyobb szeretetére és árad feléje feltartózhatatlanul.
398. dicséret: Úr lesz a Jézus mindenütt…
