Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 13. részének 33. verse:
„Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel.”
Szarka László lelkipásztor (Nagyhalász) gondolatai:
Mi is a kovász? Ha erős nagyítón nézzük, azt látjuk, hogy a kovász él. Kis baktériumok telepe, élőlények sokasága. Amikor beleteszik a kenyértésztába, ott sokasodni, szaporodni kezd és átalakítja a tésztát. Mintegy harcol a tehetetlen tészta tömegével.
Ilyen kovász az Isten Igéje. A Szentírás nem halott betűk tömkelege, hanem bele van rejtve az Úristen élő kovásza. A Szentírásban keres téged e te Istened. Tudja, hogy meghajszolt ember vagy, akinek testiekre is szüksége van; azért adott kenyeret. A testünkre is gondot visel, de úgy, hogy a szívünket őrzi meg az Ő országa számára. Az emberi szó is kovász. Hányszor kerül beszédünkbe a keserűség, gyűlölet, önzés fekete kovásza, és ezzel rontjuk egymás, a család, az egyház, az egész közösség életét. Milyen jó, amikor a szeretet kovásza hoz össze bennünket.
Visszagondolok a múltra: hány dagasztó édesanyai kéz öregedett meg, majd merevedett meg és vitték ki a temetőbe. De a kovász-darab tovább élt gyermeke, majd unokája kenyerében. Benne volt minden kenyérdagasztó mozdulata, kenyér-teremtő szeretete és minden, családjáért mondott imádsága. Talán ezért volt számomra mindig olyan csodálatosan jó ízű a tépei kenyér. És olyan jó most azt érezni, hogy amikor már nem leszünk itt a földön, az Isten kovászának akkor is lesz közösségteremtő ereje. Az asszony a Szentírás jelképes beszédmódja szerint az anyaszentegyházat jelenti. Isten az egyházat bízta meg azzal, hogy az Ő kovászát belehelyezze az emberi lelkekbe. De ez nem csak a lelkipásztorra bízatott. Az édesanyákra, amikor kicsi gyermekeiket imádkozni tanítják. A férfiakra, amikor kézenfogják a családot és elhozzák a templomba. Amikor egy egyháztag bibliát olvas, vagy amikor egy presbiter meglátogat egy beteget. De hiszem, hogy Isten kovásza vagyunk most is, mert példa ez az egész nemzetnek.
Rejtsük el lelkünk mélyére ezt a kovászt, és tegyük el a következő nemzedékek számára.
249. dicséret: Áldjad, én lelkem… (a régi énekeskönyvben: 264. dicséret)
