Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: Lukács evangéliuma 18. részének 9-14. versei
Mai újszövetségi igénk: Lukács evangéliuma 18. részének 11. verse:
„A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is.”
Nagy Lajos lelkipásztor (Mckeesport, Pennsylvania) gondolatai:
Figyeljük meg a farizeust. El kell ismerni róla, hogy erényes ember, jó ember, vallásos és hazafi. A tökéletes embernek nemes példánya és még az irigy sem találhat benne hibát. Naponta olvasta a Bibliát, ismerte a törvényeket nagyon jól. Mindig ott volt a templomban és keresetének tíz százalékát odaadta Isten dicsőségére. A törvény nem írt elő két böjtölést és ő mégis kétszer böjtölt. Felesleges jó cselekedete volt. Ő azt mondta magáról, hogy nem olyan, mint más emberek. És ennek igaznak kellett lennie, mert az Úristennek mondta. A „más emberek”, tudjuk jól, tele vannak gyarlósággal, bűnös emberek és könnyű prédái a kísértésnek. Ő azt mondja magáról Istennek, hogy ő nem ragadozó, becstelen, ő mindig az igazság pártján állt. Sohasem volt hűtlen, parázna vágyak nem égették lelkét és szennyes gondolatok nem támadtak szívében. Elmondta összes erényeit, bemutatta magát Istennek, hogy milyen nagyszerű jellem ő. Megveregette a saját vállát és gratulált önmagának. Imádságába valóságban benyújtotta a számlát az égnek. A farizeus imádságának középpontja a nagy Én, a jó, a vallásos ember. Csak az a baj, hogy a farizeus jósága halott volt.
Nézzük meg, hogy mi volt ennek az imádságnak a hibája. A farizeus csak a maga külső életét vizsgálta meg, de nem nézett saját szíve mélyébe. Az embereket félrevezethette, megcsalhatta, de nem Istent! Két hibája volt ennek a farizeusnak; az egyik az, hogy tele volt önhittséggel, önigazsággal és gőggel: a másik embertársát megvetette és lenézte. Aki Istennel szemben dicsekszik; természetes, hogy lenézi embertársát. Maga igazságában bizakodott s a másik ember gyalázásával is emelni akarta magát. A tragédiája ennek az embernek az volt, hogy hiányzott a bűnbánat és a töredelmes szív belőle. Neki nem volt szüksége Istenre és így a szíve nem volt készen a kegyelem elfogadására. Jézus nem ítéli el az ő életét, de ő mérhetetlen önhittségében kizárta magát Isten kegyelméből. Ő azt hitte, Istennek nagyon is eleget tett, azt hitte, hogy cselekedeteivel kiengesztelte Istent. Elbizakodottsága elzárta Istentől. Büszkesége és önmagával való elégedettsége miatt nem tudott bűnbánó lenni. Nem volt benne alázatosság, nem tudott kérni, csak önmagát dicsérni. Jézus nem talált mentséget számára, ő nem tud megmenteni ilyen elbizakodott, önhitt, a maga igazságában bízó embert. Imádsága nem volt ima, mert az ima lényege Isten nagyságának elismerése és az ember kicsiségének megvallása. Ahol magunk vagyunk imádságunkban a fő gondolat, ott nincs hely Isten számára. Jézus a magukkal megelégedett emberekkel nem tud mit kezdeni, az ilyeneket még asztalához sem hívogatja. A farizeus imája visszahullott az égről, mert nem megalázkodva járult Isten elé s az ima nem egyéb, mint egy nagy segélykiáltás Isten után.
Havas csúcs volt ez, hol virágok sohasem nőttek.
238. dicséret: Eltévedtem, mint juh… (a régi énekeskönyvben: 215. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/eltevedtem-mint-juh
