Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 12. részének 11-12. versei:
„11, Ő pedig azt mondta neki: Ki az az ember közületek, akinek ha egy juha van, és az verembe esik szombaton, nem ragadja meg, és nem húzza ki?
12, Az ember pedig mennyivel többet ér a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton!”
Nagy Lajos lelkipásztor (Mckeesport, Pennsylvania) gondolatai:
Egy festő megfestette a szombati kalásztépést. Mosolygó palesztinai kék ég alatt, hullámzó búzatenger között gyalogösvény vezet, s ezen megy keresztül Jézus tanítványaival. Jézus elől megy gondolataiba mélyedve, a búzatábla mély hódolattal köszönti teremtő Urát s szőke fejüket mind alázatosan hajtják feléje. Jézussal jönnek a tanítványok, akik a gyalogösvényre hajló, érett fejeket tépik s tenyerükön morzsolják ki, s a mosolygó piros búzaszemekkel csillapítják éhségüket. Csupa báj, csupa fény ömlik el a képen. Lelkem kapuján száz és száz emlék lép ki hirtelen s emlékszem arra, amikor a magyar gazda ilyen szent mozdulattal nézte Isten áldását, s nézte, hogy érett-e már, s ropogtatta a búzaszemet. Talán innen vette ezt a képet és önkéntelenül leutánozta a tanítványok, az örök ember aratási mozdulatát. A történetet a festő nem egészen hűen örökítette meg, mert elhagyta róla az árnyékot, a sötét felhőt, az emberi gonoszságot. Ő csak a képnek szépségét örökítette meg; valóban úgy érezzük, mintha ünnep volna a képen; a kalászok ünnepelnek, mert köztük jár Istenük. A tanítványok éhsége megelégül, mert Jézussal járnak. Ezt az ünnepi képet a farizeusok törik meg, akik Jézust akarják támadni, de csak a tanítványokat vádolhatják a szombat-nap megtörésével. A szombatnapi kalásztépéshez elválaszthatatlanul hozzátartozik a szombatnapi gyógyítás története. Jézus a mezőről a zsinagógába megy és ott meggyógyít egy szárazkezű embert. Ezen a jeleneten is derű ömlik el. „Előbb csak tanítványaimat vádoltátok, jó, vádoljatok engem is”. Szinte érezzük, hogy Jézus mosolyog a farizeusokon. „No botránkozzatok, megtöröm a ti lélektelen, üres szertartásaitokat, hogy megtanítsam a hívő, imádkozó embert ünnepelni.”
Zeng a mező, énekel a búzatenger, mert a megváltó Isten drága jelenlétével felszenteli. Ünnep van a mezőn, de ünnep a zsinagógában is; a földre szállott Isten ott van, felsóhajtanak a falak, nyomorult beteg emberek az áhítat szentségében fölzokognak, mert látják, hallják az Istent és átölelhetik. Micsoda ünnep!
Milyen ellentétek vannak ezen a képen. Éhes tanítványok, akiket ünneprontóknak hívnak. Óh, igen, az éhes ember mindig ünneprontó, de jó, hogy Krisztus a pártjára áll. Ott vannak a jóllakottak, a farizeusok, akik azt hiszik, hogy ők tartják meg igazán az ünnepet, pedig ők az igazán ünneprontók, így miattuk az Úr Jézus az ünneplésnek új törvényét írja nekünk.
Ezen a vasárnapon Isten Igéje azt írja szívünkbe, hogy az Úr Jézus a szombat, a vasárnap Ura. És ünnepelni csak irgalmas és szerető szívvel lehetséges.
361. dicséret: Idvességünk, váltságunk, Jézus… (a régi énekeskönyvben: 442. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/uedvoesseguenk-valtsagunk?utm_source=clipboard&utm_medium=text&utm_campaign=social_sharing
