Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 5. részének 4. verse:
„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”
Karácsony Sándor gondolatai:
Tapasztalt, sokgyermekes édesanyák tudják már nagyon jól, hogy nem szabad a kicsikhez addig sem nyúlni, sem szólni, míg makrancoskodnak, kéretik, sőt néha még egyenesen földhöz is vágják magukat. Az sem az igazi pillanat, mikor már elsírták ugyan magukat, de dühös zokogás rázza őket. Akkor közeledett el a csitítgatás ideje, amely pillanatban elhalkul és keservessé válik a sírás. De ilyenkor is jobb tulajdonképpen megvárni azt a rövid néhány percet, amely alatt a csöppség „szelídre sírja magát”, s elhallgat, megvigasztalódik magától. Az ilyen gyermekkel aztán úgy bánhatsz, akár a kezes báránnyal. Már nem vad, nem önfejű, nem akaratos, nem mérges, nem nyakas. Szelíd.
A boldogságnak azért grádicsos az útja, mert mint ahogy nem sírhat vigasztaltan az, aki nem lelki szegény, éppen úgy nem lehet szelídlelkű senki, aki nem sírta ki magát megvigasztalódva előbb. Fontos ez a megkülönböztetés is, mert a kétségbeesetten és vigasztalanul síró lélekből nem lesz szelíd lélek; elkeseredett, bosszúvágyó, idegbajba, őrültségbe menekülő, esetleg megfélemlített, sőt öngyilkos valakivé züllik a szűnni nem akaró sírás folytán. Arra is vigyáznunk kell, hogy ne tévedjünk valamiképp. Nem a vigasztalás szelídít. A vigasztalás megelőzőleg már boldogított; boldogtalan sírásunkat boldog sírássá varázsolta. De ez a boldog sírás, ez a vigasztalás által boldoggá nemesedett sírás: ez mindenestül az, ami megszelidít. A gyermek megvigasztalódik az anyja ölében, ez tény. De mitől van ez? Az a gyenge, tehetetlen kis emberpalánta megérzi, valahányszor ölbe veszi az édesanyja, hogy nincs elhagyatva és nem is lehet soha igazán árva addig, amíg ez a kötelék közte és édesanyja között fennáll. A világ sem ellenséges külső hatalom ennélfogva, amitől rettegnie kellene, hanem önmagát pazarul kínáló és ajándékozó örömforrás: örökség. A vigasztalódás tényéből önként bimbózik és nyit ki teljes pompájában az örökség tudata. Azért vigasztalódtam meg, mert örökös vagyok és ha megvigasztalódtam, akkor az is vagyok csakugyan. De ha örökösnek érzem magam, akkor vad, önfenntartó, harcos ösztöneim is megpihenhetnek, megnyugodhatnak; nincs többé dolguk. Az örökös helyzete magától értetődő, nem kell kiharcolni, vagy kihamiskodni, vagy kipörölni. Nyilvánvaló jogi viszony, amelynek legtermészetesebb következménye a szelídség. A szelídség a sírás után következő magasabb lelki fok, s így következik a sorrendben: szegény vagyok – sírok – szelíd a lelkem.
325. dicséret: Uram, kegyes indulatomban… (a régi énekeskönyvben: 201. dicséret)
