Mai igénk: Zsoltárok 62, 7.
„Csak ő az én kősziklám és szabadulásom; ő az én oltalmam, azért nem rendülök meg.”
Dr. Gyökössy Endre lelkipásztor (Újpest-Újváros) gondolatai:
Egy zsúfolt autóbusz közepe táján szorongtam, zötykölődtünk a felszedett úttesten. Valahol a régi Phoebus, az Elektromos Művek környékén kinéztem az ablakon, hirtelen valami lelki rosszullétet éreztem, szinte pánik vett rajtam erőt, nem tudtam hol járok. Azt tudtam, hogy néhány száz méterrel arrébb születtem egy házban, valahol itt van az elemi iskola, ahova jártam, és néhány sarokkal odébb, két újonnan épült magas ház között az lesz talán a gimnázium, ahol érettségiztem.
Valaki a buszon, éppen mellettem, keserűen a gazdasági- és világhelyzetet taglalta, amikor csendesen, szelíden, különös kedvességgel megszólalt felettünk a hangszóró, a vezető azt mondta: Tessék fogódzkodni!
Még ma is hallom, ahogy megszólal fölöttem a hangszóró: Tessék kapaszkodni! – Láttam, hogy hárman-négyen nem kapaszkodtak, egymásra estek, majdnem a földre, de aki kapaszkodott, bírta. Valahogy átjutottunk azon a néhány méteres zötykölőn, és ment a busz tovább.
Most csendesen azt üzenem: Tessék kapaszkodni!
Ne emberbe, ne X-be, ne Y-ba, mégcsak ne is egymásba. Jövünk, megyünk, voltunk, leszünk, nem leszünk. Egy valaki marad, egy valaki mindig ugyanaz, tegnap, ma és mindörökké; a mi Urunk Jézus Krisztus.
62. zsoltár: Az én lelkem szép csendesen…
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/az-en-lelkem-szep-csendesen
