Mai igénk: Máté 3, 16-17
„Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke galamb formájában aláereszkedik, és őreá száll. És hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”
Horváth Loránd lelkipásztor (Toronto, Kanada) gondolatai:
Jézusról tizenkét éves korától harminc éves koráig semmit sem tudunk. Valószínű ebben is tartotta magát a messiási hagyományokhoz, hogy a „Szentnek”, az „Eljövendőnek” az ismeretlenség homályából kell kilépnie. Különben is, a rabbik harminc éves korban léphettek nyilvánosság elé, ugyanis ekkorra érték el – ahogy a prófécia mondja – „Az Istentől tanítottak érettségét”.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy Jézus nem foglalkozott az Atyja dolgaival, hiszen amikor Názáretben fellép és Ézsaiástól idézi a messiási kiáltványt, majd azt magára vonatkoztatja, úgy tűnik, a tudás teljes fegyverzetében lép fel. Később, a farizeusokkal való vitában is, vagy ahogy tanítványainak szüntelen magyarázza; az Írást szólaltatja meg. Szenvedélyesen kutathatta annak értelmét, különösen azokat a részeket, amelyek a Messiásra vonatkoztak. De a zsidókhoz írt levélben is olvashatjuk, hogy a Messiás a szenvedés által lett tökéletessé. Felkészülése hivatására megtörtént.
Hiányzott azonban életéről a pecsét! Az a pecsét, amit Isten tesz rá választottai életére. Így ragadta meg azt az alkalmat, amit Isten Keresztelő János fellépése által nyújtott. János Isten Lelke sugallatára felismerte Jézusban a magasabbra hívatottságot és el akarta hárítani, hogy ő keresztelje meg Jézust, amint mondja is: „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” – amivel a maga bűnösségére utalt. Jézus így válaszolt: „Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot!” Ezzel Jézus „a bűnösök közé számlálta magát”, és egyben magára vette az emberek bűnéért járó büntetést. Így keresztelte meg Őt János, és ezzel Jézus felvette magára megváltói küldetését, melyben benne volt a másokért való halálos áldozat-hozatal, az Isten Bárányának szerepe is.
Ekkor nyerte el Istentől azt az igazolást, amelyre várt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”
Istennek volt kijelentése róla az Írásban, Máris is kapott angyali üdvözletet. Angyalok adták hírül születését a pásztoroknak és a bölcseknek, de ezt az igazolást és vele együtt a Lélek teljességét ő maga kapta. Ez a Lélek hordozta őt a pusztában, vitte a betegek közé, poklosokat tisztítani, evangéliumot hirdetni, Isten minden igazságát kijelenteni. Élete többé nem az övé volt – nem mintha eddig szabadon rendelkezett volna azzal, de ettől fogva a nyilvánosság pergőtüze égette, a sátán szüntelen mardosta és az önmaguk tekintélyét féltő farizeusok állandó acsarkodása kísérte.
Az isteni és emberi rész csodálatos ötvöződését figyelhetjük meg jellemében. Nem csoda ha minden evangélium más képet rajzol róla. Hol a méltóságteljes isteni áhítat, hol a vért izzadó emberi gyötrelem, hol a fennköltség soha el nem érhető áhítata, hol az igazságos izzó harag vagy a végtelen fájdalom síró embere látható benne. Ő nem olyan volt, mint a számítógép, amit rákötnek az áramra, és rideg tökéletességgel végrehajtja az ész parancsait, de nem is került soha az emberi gyarlóság színvonala alá, hanem megmaradt az elérhetetlenség, isteni titok és csoda megfejthetetlen személyiségének.
309. dicséret: Mennyei Ige jelenél
