Mai igénk: János 20, 11-12
„Mária pedig a sírhalmon kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt, az egyik fejtől, a másik meg lábtól.”
Somfalvi Edit lelkipásztor (Túrtebes) gondolatai:
Húsvét reggelén, Jézus temetése utáni harmadik napon nem tudom, hogy sütött-e a nap, de ahogyan Mária mehetett a sír felé, biztosan fénytelennek érezhette ezt a teremtett világot, hiszen a szívének legkedvesebbet megölték, még eltemetni sem lehetett rendesen a hamar leszálló este miatt. Most legalább szépen el kell rendezni mindent, hogy békében nyugodhasson. A sír szájánál azonban nincs a kő, sőt fény van bent, két angyal ül fejtől és lábtól, és kérdik, mi baj? Hát hogyne sírna, hiszen ő a sírban van, de Jézus teste nincs ott! Ellopták, biztos!
Hátranézett, valaki állt a háta mögött, de nem tűnt ismerősnek, ő is kérdi; mi a baj? Kit keres? Ez a kertész lesz, hogy nem tud semmit! Türelmetlenül elmagyarázza, hogy Jézus holttestét keresi, és ha a kertész rejtette volna el, adja ide, majd Mária a gondját viseli. Akkor azonban Jézus a nevén szólítja: Mária! Ezzel megváltozik minden. Megismeri, és örömmel át akarja ölelni. Jézus azonban arra kéri, ne tegye, mert még nem volt az Atyánál. De menjen, vigye hírül, hogy Jézus él! Hadd örüljenek a többiek is.
Mária pedig megy, mert megint van értelme élni. Megértette Jézus üzenetét.
Mi is halljuk meg, ahogyan Jézus a nevünkön szólít és elküld elmondani a többieknek, hogy Ő ÉL!
347. dicséret: Jézus, ki a sírban valál…
