Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: A 73. zsoltár 15-16. versei:
„15, Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét.
16, Elgondolkodtam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem.”
Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Ászáf, a pap és a zsoltáríró, a templomajtóban áll. Háttal a szentek szentjének, ahol az Úr lakozik a szeráfok szárnya alatt. Elnéz a templom külső épületei felett, bele az ember-világba és kissé a maga életébe is. Túl ezeken keresi Isten sors-kialakító keze-munkájának a nyomait. Távolról, Istentől való távolságból nézi az embert, önmagát, sőt Isten világkormányzását is. Megrázó dolgokat lát, ajkán felfakad a sírás, amelyhez csak Jóbé volt fogható. És akkor megfordul. A szentek szentje; Isten felé. Ebből az isten-közelségből nézi megint az Úr dicsőségét, önmagát és az embereket, és felfakad ajkán a legfelségesebb diadalének. Mit látott Ászáf – és mit látunk mi – Istentől távol és közel?
Megdöbbenve látta, hogy az istenteleneknek jól megy dolguk. „Mert irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét. Mert halálukig nincsenek kínjaik és az ő erejük állandó. A halandók nyomorúságában nincs részük, és az emberekkel nem ostoroztatnak”. Kevélységükben felfuvalkodnak, szegénnyel, gyámoltalannal erőszakoskodnak, elnyomják az igazat, lábbal tiporják Isten törvényeit. Őt magát is kigúnyolják, a világot is hazugsággal ámítják. Ámításuk nem is sikertelen; a nép tódul hozzájuk, követi őket, látva, hogy milyen jól élnek. Látja, hogy a jómód miként teszi ezeket az embereket hitetlenekké. Felvetődik benne a kérdés: az értelem, vagy a véletlen kormányozza-e a világot, van-e más törvény is a világon, mint: aki bírja, marja. És ehhez még gúnyolódás is jár, szinte halljuk azt a sátáni röhejt, amivel a boldog istentelenek nézik a szenvedő istenesek sorsát.
Ezek közé tartozik Ászáf is. Nyeli befelé omló keserű könnyeit: „Íme, a gonoszok örök biztonságban vagyont gyüjtenek, én pedig hiába tartottam tisztán a szívem és mostam ártatlanságban kezeimet, mert nyomorgattatom minden napon.” Már rágja szívét a rettenetes kérdés: Jó-e az Isten azokhoz, akik szeretik Őt? Igazságos-e az az Isten, aki a gonoszt jutalmazza, az igazat bünteti? Érdemes-e jónak és igaznak lenni, ha Isten azokat, akik gonoszok, akik Őt megtagadják, minden ajándékával elhalmozza, és akik hívek hozzá, azokat nyomorúsággal gyötri? Nem jobb-e akkor mindjárt számba se venni, vagy éppen megtagadni Őt?
Istentől távol, az Úr jelenlétének hátat fordítva így látta Ászáf az embereket, önmagát és Istent. Beszéde a legfájdalmasabb jóbi jajgatás.
73. zsoltár: Bizonyára jó az Isten…
