Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Lukács evangéliuma 23. részének 35. verse:
„A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Isten kiválasztott Krisztusa!”
Joó Sándor lelkipásztor (Budapest, Pasarét) gondolatai:
Ott a Golgotán semmi sincs abból a megdöbbent csendből, ami egy kivégzés alkalmával a vesztőhelyen akaratlanul is lenni szokott, hanem valami démoni lárma, kiabálás, szidalom, gúnykacaj, ami éppen ebben az órában, amikor a világ megváltása történik, íjesztően szörnyűséges! A mai igénkből és a többi evangélium tudósításaiból tudjuk, hogy az arra menő emberek, látva a keresztet és fölötte a vádiratot, mély megvetéssel hajbókoltak, mondván: Ha Isten Fia vagy, hát szállj le a keresztről! Erre az ott álldogáló főpapot is elkapta a csúfolódás láza. Nem tudták elképzelni, miért nem él most hatalmával a saját javára is; hogy leszállna a keresztről – íme, erre már nem képes! Na lám: most tehetetlen, másokat megtartott, magát nem tudja megtartani.
Jézus valóban nem tudta önmagát megszabadítani, mert nem tudott, nem volt képes a világ és az emberiség kárhozatban hagyásának az árán menekülni a szenvedéstől, a haláltól! Nem tudta magát megtartani, mert hiszen éppen azért jött a világra, hogy Isten kegyelmes akaratából áldozatul adja magát érte.
Másokat megtartott, – hangzik a gúnykacaj, és ez való igaz, így van! De miért csak másokat, miért nem téged? Miért ne lehetne így is igaz: engem is megtartott! Talán azért, mert még sohasem kérted úgy igazán, a szívedből, hogy benned is váljon valósággá az Ő megváltó ereje. Mert nézzétek, hogy Isten szeret bennünket, hogy Jézus érettünk meghalt, hogy mi az Ő halála árán tartatunk meg, hogy megnyílt börtönünk ajtaja: mindez a mi közreműködésünk nélkül igaz, mindezért nem is kellett könyörögnünk. De hogy mindezt el tudjuk hit által fogadni, mindez érvényessé váljék bennünk, hogy mi elkezdjünk élni is vele és általa, hogy mi mindezt ne csak a fejünkkel és ajkunkkal, hanem a szívünkkel és az egész életünkkel higgyük, úgy, hogy mások is észrevegyék rajtunk, úgy, hogy valóban más emberekké váljunk, mint eddig voltunk, úgy, hogy az egész lényünk belemerüljön a megváltás isteni valóságába, na ezért kell nekünk imádkoznunk! Nem volt még soha ember a világon, aki ezért hiába imádkozott volna! Ezt tette a sok csúfolódó ember között az egyik gonosztevő is: imádkozott. Csak egy halk sóhajtással kérte: Uram, emlékezzél meg rólam! Olyan szívből, igazán, ahogy csak a halál küszöbén beszélhet egy ember. És belélegezte az örök életet. A többihez is ilyen közel volt a kegyelem, az isteni szeretet, a megbocsátás, a megváltás. Hozzánk is ilyen közel van! Egy világhírű orvos mondta egyszer, hogy az igazi imádkozó ember úgy áll Isten előtt, mint a vászon a festő előtt, mint a márvány a szobrász előtt. Ha most így tárod oda magad az elé a Krisztus elé, aki magát nem tudta megtartani, akkor azok között a „mások” között, akiket megtartott, ott leszel te is.
Azon a régi nagypénteken így kiáltottak fel a keresztre: Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Mi pedig kiáltsunk így: Isten Fia, szálljon le ránk a Te irgalmad és kegyelmed a keresztről!
493. dicséret: Ó Krisztusfő, te zúzott, te véres szenvedő… (a régi énekeskönyvben: 341. dicséret)
