Áldás, békesség!
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Mózes legnagyobb prófétája az ószövetségi üdvtörténetnek. De a próféta nem születhet e kegyelmi hivatásra, csak újjászülethet arra önistenítő-emberi életéből! Így Mózes is a pokol kapujában összeomló Gondolkodóból lehet a menny ajtajához vezető égi Gondolat próféta-képviselője.
– Mindenek előtt csontjaiba, húsába-vérébe, idegeibe-lelkébe van rögzülve, így éli át népének-családjának-önmagának egyiptomi halálos elnyomás alatt élő állapotát. Hiszen a maga kalandos csecsemőkoráról tudja, hogy sorstársaival együtt neki megszületnie és megmaradnia sem lett volna szabad. Egyéni és közösségi igazságérzete magasan lobog, halált osztó hatalom elleni gyűlölete lelki kékes-kénes lánggal ég. Így nem csoda, hogy az első vitás küzdelmi esetben embert öl. S ugyanakkor egy új esetben már az övéi fordulnak ellene: „Talán engem is meg akarsz ölni, mint tegnap megöléd az egyipomit?” Azonnal menekülnie kell. Nem Isten-igei lelki hatalommal győzi meg az élet-helyzetet, hanem az élet-halál helyzet rohamában gázolja le a próféta-igei üzenetet.
– Ez bizony lényegi prófétai-igei cáfolat, mely 40 év késedelmet, pusztai veszteglést jelent abban a prófétai küldetésben, mely az Isten-jeladás küldetése után már előbb őreá várhatott.
– Ugyanezen aktus legrettentőbb negatív csúcsa: a Tízparancsolat Istentől vett kőbevésése után a nép aranyborjús bálványáldozati „ünnepi” kicsapongásához érve: vérfürdőt rendezni. Elhallgat az Ige, elsötétül a mennyei fény a Mózes arcon, törik pozdorjává a két kőtábla. Harci hívás kél: „Aki az Úré, ide hozzám”! S fegyverrel, vérben pusztuljanak a bálványimádók! – Pedig azt az Úrra kellett volna hagyni. Ítéletes Igétől és kísérő jelenségeitől is halhatnak a halálra méltók, kiknek ez még nem zsigerekig beidegzett bűnük volt.
– Végül az isteni ital adásában hinni nem-tudás viszi Mózest a pusztában indulatos sziklára csapás lázadó mozdulatára. Ezért a végső negatív bizonyságért nem mehet be az ígéret földjére – ő. De a népe igen. Az ő döntő büntetése a lelki próféta-magány:
„Bús, magányos diccsel magamat öveztem,
Így jártam előttük, útmutató mezben.
Gondoltam, e szívnek vágya mire kelhet?
Megnyugtatni lelkem súlyos egy kebelnek.
Kéz, melyet érintek, iszonyodva berzeng,
Ajkaimon villám, hangomban vihar zeng.
Nincs egy, ki szeressen, mind félve hajolnak:
Hogyha karom tárom, lábamhoz omolnak.”
Alfred de Vigny
Mózes már csak az Urat várja a Nébó hegy csúcsán reá váró halálban.
– És Isten nem hagyja el Mózest: beviszi az ígéret egébe.
22. zsoltár: Én Istenem, én erős Istenem…
