Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Jób könyve 29. részének 2. verse:
„Bárcsak olyan volnék, mint a hajdani hónapokban! Mint azokban a napokban, amikor Isten őrzött engem!”
Tegez Lajos lelkipásztor (Üröm) gondolatai:
Kicsi gyermekkoromból van egy nagyon halvány emlékem. Egy külvárosi bérház földszintjén laktunk. Az utcai rész mellé ragasztott udvari, féltetős épületben lakott egy idős házaspár, és valamelyikük anyja. A mama szinte egész nap – ha az idő engedte – kint ült az eresz alatt. Szemét lecsukva, botját hüvelyk- és mutatóujja közé fogva pörgette. Egyszer megkérdeztem: – mit tetszik csinálni Franciska néni? – Olyan kicsinek látom magam, mint te vagy most – felelte békés, gyermeki mosollyal.
Az már velem is megtörtént, hogy álmomban újra ifjúnak láttam magam, és még egyszer, immár tudatosabban éltem át a képzelet szárnyán lebegve az elmúltakat. Való igaz, hogy az öregedő ember gyakran idézi föl az ifjúkor eseményeit. Vannak szép emlékek, melyek megfényesítik a jelent is. Vannak emlékek, melyeket megszépít az elmúlt idő. Lehetnek múltbeli sikerek, amik segítenek elhordozni a mostani kudarcokat. A régi álmok jövőt varázsolnak az egyre kilátástalanabbnak látszó jelen elé. Aki megcsúnyult, s erőtlen, az újra szépnek és erősnek látja magát.
Veszélyessé csak akkor válik, ha nem tudunk kilépni többé ebből az álomvilágból. Hasonló a gyógyszerhez: ha jól használom segít, ha túlzásba viszem: megmérgezheti az életemet.
„Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön.” – olvassuk Aszáf zsoltárában (77,6). De ezt ő úgy teszi, ahogy folytatja: „Emlékezem az Úr tetteire, visszagondolok hajdani csodáira.” (77,12). Ha csak magamat állítom emlékezésem középpontjába, úgy megtörténhet, hogy egyre mélyebb lesz a szakadék, egyre áthidalhatatlanabb a távolság a tegnap és a ma között. Környezetem nem úgy élte át, ahogy én. És minél többet beszélek a felidézett múltról, annál unalmasabbá válok, ők pedig egyre türelmetlenebbül utasítják el maguktól az én világomat. Az én múltamban más osztozni nem tud igazán.
De míg Isten tetteire emlékezem, ha én is azt mondom: „Uram, Istenem! Sok csodás tervet vittél véghez értünk, nincs hozzád fogható. Szeretném hirdetni és elmondani, de több annál, amit fel tudnék sorolni.” (Zsolt 40,6), akkor olyan új ének adatik így számba, a mi Istenünk dicsérete, amit mások hallva, maguk is bízni kezdenek Istenben.
77. zsoltár: Az Istenhez az én szómat…
