Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 11. részének 25. verse:
„Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Jézusnak azok a szavai a legcsodálatosabbak, amelyekben magáról állít valamit. Megáll a sűrű, vak homályban, ahol senki sem tud tájékozódni, senki sem lát tovább egy arasznál és azt mondja: én vagyok a Világosság. Megjelenik célt tévesztett, bolyongó emberek között, akik nem tudják honnan jönnek és hová mennek, merre van az atyai hajlék és azt mondja: én vagyok az Út. Megszólal tudósok vitáján, ahol mindent megbizonyítottak és mindent megcáfoltak, s ahol az emberi ismeret relativitása egész sivárságában bontakozik ki és így szól: én vagyok az Igazság. Most pedig Lázár sírja felett látjuk, amint nézi, miképpen pusztítja el a mi ősi és legnagyobb ellenségünk, a Halál azt a drága embert, akit Jézus is megkönnyez s aztán világgá hirdeti: Én vagyok az Élet.
Ez azt jelenti, hogy Isten az egyetlen, örök és tiszta élet, maga az Élet Jézus személyiségében csordult ki, mint a Balaton a Sióban. Ez az élet mutatott földi formát, amikor Krisztus testben járt, de a feltámadás óta mennyei formát mutat, mióta Krisztus az Atya jobbján ül.
Mindebből két dolog következik reánk nézve. Először az, hogy Jézus nem azt mondja: én tudom mi az élet, hanem azt: én vagyok az Élet. Úgy adja benne magát az életet, mint a napban a világosság, az igaz útban a cél magától és természetesen megadatik. Úgy kínálja fel magát, mint a szomjazónak a víz, a vízbefúlónak a mentő kéz, gyermeknek az anyai kebel, mintha mondaná: nézd, itt vagyok, élj velem. Ne okoskodj, ne reflektálj, ne kérdezd, ki vagyok és honnan jöttem, mindezt eligazíthatod azután; legelőször: élj velem.
Másodszor benne van az, hogy Jézusban lehet élni az örök életet. Ez azt jelenti: az örök élet annyi, mint Őt venni fel magunkba és Őt alakítani ki. Őt imitálni, benne naponként elmerülni és belőle naponként életre támadni. Megtelni az Ő szellemével, elsajátítani érzületét, ténylegesen bírni az Ő kapcsolatát: azt is, amiben Istennel él, azt is, amiben az emberekkel élt.
Ennek az életnek fogamzása, születése és növekedése van. Kicsiny, szinte láthatatlan kezdetből nő bele az örökkévalóságba. Eleinte olyan csekély, hogy a gonosznak egy lehellete elpusztíthatja, végül olyan dicsőséges, hogy a kárhozatnak minden seregei még árnyékot sem képesek vetni reá.
Ennek az életnek árthat a bűn, árthat a kísértés, de a halál nem. Ha egyszer megfogant, a halál teljes biztosítása, jele annak, hogy többé nem éri támadás. A halál küszöb, amelyeken át mi, űzött királyok, a győzelem földjére lépünk. Ezt jelenti az Ige: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”
772. dicséret: Hadd menjek Istenem, mindig feléd… (a régi énekeskönyvben: 422. dicséret)
