Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 25. részének 40. verse:
„Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.”
Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) gondolatai:
A jogi problémán túl mélyebb szinten ott van az erkölcsi probléma, mely mindegyikünk szívét áthatja abban a titokzatos mélységben, ahol a szabadság a jó vagy a rossz mellett dönt. Az abortusz melletti döntésben szükségszerűen van egy pillanat, amikor az ember elfogadja, hogy vak legyen az éppent megfogant kicsi élethez való jogával szemben. Az erkölcsi dráma, a jó vagy rossz melletti döntés azzal a tekintettel kezdődik, azzal a döntéssel, hogy akarom-e látni a másik arcát vagy sem. Miért van az, hogy ma szinte egyhangúlag vetik el a csecsemő-gyilkosságot, ugyanakkor szinte érzéketlenek a magzat-gyilkossággal szemben? Talán azért, mert az abortuszban nem lehet látni annak az arcát, akit arra ítéltek, hogy soha nem láthatja meg a világosságot. Sok pszichológus hívta fel a figyelmet arra, hogy azok a nők, akik elszánták magukat az abortuszra, elfojtják magukban a kismamák spontán elképzeléseit, melyekkel nevet adnak a születendőnek, elképzelik az arcát, a jövőjét… S éppen ezek az elfojtott és elűzött fantáziaképek térnek vissza később, gyakran a bűntudatban, és gyötrik a lelkiismeretet.
A másik arca felhívással fordul a szabadságomhoz, hogy fogadjam el, törődjek vele és becsüljem meg önértéke miatt, s nem aszerint, hogy a saját érdekeimnek mennyire felel meg. Az erkölcsi igazság, mint az Isten képmására teremtett személy páratlan és megismételhetetlen értéke, a szabadságom felé igényeket támasztó érték. A döntés, hogy a másik arcába tekintek, azt jelenti: eldöntöttem, hogy odafordulok, engedem, hogy megszólítsanak, kilépek önmagamból és teret adok magamban a másiknak. Ezért az erkölcsi érték evidenciája nagyrészt a szabadság titkos döntésétől függ, mely hajlandó látni, s ezáltal engedi magát megszólítani és hajlandó megtérni.
A (látszólag hitetlen) filozófus, Michel Serres – előszavában, melyet a francia biológus, Jacques Testart: L’oeuf transparent című ismert könyvéhez írt – szembekerülve az emberi embriót megillető tisztelet problémájával, felteszi a kérdést: „Ki az ember?” Hangsúlyozza, hogy a filozófiában és a kultúrában nincsenek egyértelmű és valóban kielégítő válaszok. De megjegyzi, hogy jóllehet nincs pontos elméleti meghatározásunk az emberről, mégis a mindennapi élet tapasztalataiból jól tudjuk, ki az ember. Elsősorban akkor tudjuk, amikor egy szenvedővel, a hatalom áldozatával, egy védtelennel, egy halálraítélttel találkozunk: „Ecce homo!”
Ez a hitetlen annak a Pilátusnak a szavait idézi, akinek teljhatalma volt a levetkőztetett, megostorozott, tövissel koronázott és már keresztre ítélt Jézussal szemben: „Ki az ember?” Épp a leggyengébb, a legvédtelenebb, akinek sem hatalma, sem hangja nincs, hogy megvédje magát, aki mellett úgy elmehetünk az életben, mintha meg sem láttuk volna. Az, aki elől elzárhatjuk a szívünket és mondhatjuk, hogy soha nem is létezett.
S most önkéntelenül eszembe jut az evangélium egy részlete,
– amely a miénkhez hasonló meghatározás kérésére akar válaszolni: „Ki az én felebarátom?” Tudjuk, hogy annak a felismeréséhez, ki az én felebarátom, közel kell kerülni hozzá, azaz meg kell állni, le kell szállni a lóról, oda kell menni a bajban levőhöz és gondját kell viselni.
„Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.”
Valamint a 127. zsoltár 3. verse:
– „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.”
127. zsoltár: Hogyha ember házat épít…
