Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: A prédikátor könyve 3. részének 1. verse:
„Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Az idő egész világmindenségünk és benne különösen emberi éltünk számára döntő valóság. Ezt a legújabb világszemléletek természet-, társadalom-, szellemtudományokban éppúgy, mint a filozófiai eszmélődésekben és teológiai felismerésekben úgy mondják ki, hogy az időt a történetiségben megalapozottnak, a történetiséget az időben megalapozottnak látják. A világmindenség nem „van” teljesen stabil, változatlan állapotban, hanem dinamikusan „történik”. És a mindenható Isten ebben a kozmosz-történetben ad nekünk a föld életének kék bolygóján élettörténetet. A mi emberi élettörténetünk a kozmosz-történetbe úgy van beágyazva, ahogyan az egész kozmosz-történet az üdvtörténetbe-, a mindenható Isten életének dinamikus történetébe ágyazódik. Mindez annyira igaz, hogy ami nem történik, az nincs. Ami van, az történik. És mindez azt jelenti, hogy a Szentírás igei kijelentése az örökkévalóságról az idő formáiban beszél. Az örökkévalóság nem időtlenség, hanem az időt megszüntetve megőrző és beteljesítő idő-felettiség.
A naiv emberi látás csak a pillanattal törődik, nem válnak számára fontossá még az ideigvaló jövőnek kategóriái sem, nemhogy az örökkévalóságot szemügyre venné. Beteg, Istentől, átfogó emberségtől eltávozó, pillanat mámorában élő nemzedékek pedig a halált választják maguknak. Mint ahogyan valaki mondja Jani bácsival beszélgetve a faluban, hogy: – Aztán Jani bácsi, mi lesz az unokáival? – Mit érdekel engem, legyen meg a betévő falatom, a söröm, meg a tévém. Ez valóban azt jelenti: az örökkévalóságot eladja a múlandó idő halált hozó semmiségéért. De az is helytelen, hogyha Isten nélkül az ember úgy gondolja: evilági életerőknek a kihasználásával magának halhatatlanságot érhet el. A keleti vallások Nyugaton és újabban nálunk is tapasztalható reneszánsza éppen azzal az örökkévaló Istenbe vetett hit szerinti apállyal függ össze, amely miatt az ember a világon belül keres örökkévalóságot. A körforgás örökkévalóságát keressük: éjszaka és nappal, tavasz, tél, nyár, ősz. A Föld forgása a Nap körül és az állatkör égi ciklusai, amelyek mindig visszatérnek, azt a hamis reményt keltik az emberekben, hogy a látható világ múlandó rendjén belül is van örökkévalóság. Pedig mindez csak addig lehetséges, amíg a teremtő és világvégét elhozó Isten a világon belül akarja. S azon belül is mindez az egyénnek nem jelent halhatatlanságot, hiszen igaz, hogy az elhullajtott leveleket avarként földre ejtő fa újra kihajthat, ősz és tél után tavasszal. De ez élő leveleinek, meghozott gyümölcseinek már újulást nem jelent. Mások hajtanak ki. Amik lehulltak, túlértek: elpusztulnak.
Éppen ezért mindnyájunk számára döntő kijelentés: „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak”. Fontos, hogy mindezt bibliai kijelentés-történeti szempontból lássuk, és ne naivan egyszerű, túlegyszerűsítő emberi szemlélettel nézzünk csak életünk folyására és elmúlására. Ne is éles elméjű filozófiai és álteológiai gondolatokkal kerüljük ki Isten örökkévaló Igéjének üzenetét életünk idején. Hanem engedjük telitalálatosan az örökkévalóságot időivé válni számunkra az Igében, a testet öltött Igében, Jézusban, a hirdetett Igében és a hallott Igében, amelynek telitalálatában a mindenható Isten érint meg, változtat át, tesz magáévá és ajándékoz meg örök élettel mindenkit, aki ezt önmaga alázatában Őt dicsőítve készséggel elfogadja.
770. dicséret: Az Úr csodásan működik… (nem szerepel a régi énekeskönyvben)
