Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: A prédikátor könyve, 4. része
Mai ószövetségi igénk: A prédikátor könyve 4. részének 13-14. versei:
„13, Többet ér a szegény, de bölcs gyermek a vén, de ostoba királynál, aki nem ismeri el, hogy figyelmeztetésre szorul.
14, Amaz a fogházból is kikerül, és király lesz, még ha szegénynek született is emennek az uralkodása idején.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
A legnagyobb emberi nyomorúságot látja maga előtt a prédikátor a 4. részben, és ugyanakkor annak legmeglepőbb megoldását vetíti elénk, vázolja fel előttünk, és hirdeti meg mindnyájunk számára igei üzenetként.
Mi a legnagyobb nyomorúság? És mi annak legnagyobb megoldása? A legnagyobb nyomorúság az, hogy az emberi közösség nem emeli egymást az élő Isten trónusa felé, hanem mondhatatlanul megnehezíti azt az életet, amelyre születünk, s amelyből a halál kapuján át az örökkévalóságba térünk. A megoldás pedig az, hogy ha ezenközben nem azon szomorkodunk, hogy mindez milyen hiányteljes állapot, milyen borzasztóan szomorú élethelyzet, milyen tehetetlenségre kárhoztató egész élet-alkalom, hanem – ha azt látjuk, hogy a hiány az élet öle és míg a hatalmas életerőkkel, kincsekkel, lehetőségekkel felruházott, de bolond király az ő javait mind eltékozolja – az ő uralma alatt szegénységben született gyermek úgy látja, hogy a hiány az élet lehetősége és egyre kisebből indulva egyre nagyobb javakra tesz szert. Mindenért hálás és egyre nagyobb mértékben áldhatja őt meg az Úr Isten. A 4. részben tehát mindkettőt látni kell: a legnagyobb emberi nyomorúságot és a legnagyobb emberi nyomorúságból kivezető legcsodálatosabb isteni kegyelmi utat. A kettőt össze is kapcsoljuk éspedig abban az értelemben, hogy a hitetlen ember általában a jó teljességével körülölelve, elhalmozva és sokszor a dúson túl is ajándékozva mindig talál még valamilyen hiányt az életében. A hívő ember azonban, amikor hiányok veszik körül, tudja, hogy ezt egyedül Isten töltheti ki, Jézus Krisztusban, ahogyan a 459. ének 2. versében is mondjuk: „Megtörve és üresen / Adom magam neki, / Hogy újjá Ő teremtsen / Az űrt Ő töltse ki”.
A világ fiai a hiány láttán elégedetlenkednek, szűkölködnek, sírnak, kétségbe esnek. Isten gyermekei a hiány láttán Őhozzá, az Úrhoz fellebbeznek és tudják, hogy hiányaik imádságaikat mondhatatlan szívóerővel látják el és minél üresebb szívvel menekülnek az élő Isten elé, annál nagyobb kegyelmi ajándékokat kaphatnak tőle. Ezért, amikor egy gazdag ember megnyeri a főnyereményt, egykedvűen azt mondja: én ugyan enélkül is meglettem volna és megvagyok. Amikor a hívő ember nagy nyomorúságában még nagyobb nyomorúságot kap; amikor azt hiszi, hogy mély állapotánál mélyebbre nem zuhanhat, és egyszer mégis csak megnyílik előtte az örvény, akkor eszébe jut a nagy igehirdetőnek, Tholuc Ágostnak fiához írott intelme, amelyet végrendeletileg hagyott rá: „Isten akaratának kelyhe bűnös mivoltunk miatt, sokszor keserű itallal van tele. Mégis, idd ki, mindig élő hittel, édes fiam, mert ha az Úr akaratának kelyhe az, a keserű ital mélyén mindig van egy drágagyöngy, amely a világ minden kincsénél értékesebb. Idd csak a keserű poharat, és keresd meg ezt a drágagyöngyöt, és mennyei gazdagság részese leszel, amit senki és semmi tőled el nem vehet”.
758. dicséret: Az Isten Bárányára… (a régi énekeskönyvben: 459. dicséret)