Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Márk evangéliuma 4. részének 38b. verse:
„Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Isten világot megváltó krisztusi szeretetének közvetlen célja áll előttünk akkor, amikor az Evangéliumok Evangéliumának igéjéből kiemelkedik ez a célhatározói mellékmondat: „el ne vesszen” az, „aki hisz Őbenne”. Isten mentő szeretete a testi halál, a lelki halál, az örök halál minden embert fenyegető veszélyével szemben jelen van, mint az élet-probléma, halál-probléma, kárhozat-probléma megoldása, az Úr Jézus Krisztusban. A mi megváltásunk jelen van az Úr Jézus Krisztus életében, halálában, halálon győzelmes feltámadásának életerejében: ott van ebben az igében; az Evangéliumok Evangéliumában. Mit jelent ez a kitétel az élet, halál, örök élet, örök halál kérdésében és feleltében: „aki Őbenne hisz, el ne vesszen”?
A viharral küszködő tanítványok ugyanezt az igét mondják: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Ebben látjuk a halálfélelemnek döbbenetes erejét, a lényegre ráeszméltető, de ugyanakkor az emberi lelket eltorzító erejét is, hogy az ember végveszély órájában hajlandó arra gondolni, hogy halandó, hogy elveszhet. A félelem órájában nem csak azt a nagy és csodálatos kegyelmi ajándékot mondhatja magáénak, hogy az élet másodlagos, sőt tizedrangú dolgai valóban másodlagossá, tizedrangúvá, sőt jelentéktelenné válnak számára és egyszerre kiderül, hogy az élet mennyivel több, mint az ambíció, mint a versengés, mint az eledel, mint a pénz, mint a hiúság. Hanem eme jótékony hatás mellett ott van az a negatív eredmény is, hogy a megijedt ember elveszti Istennel, világgal, sorssal, emberekkel szemben a világos látását. Jézus azért jött, hogy „aki hiszen Őbenne, el ne vesszen”. És a tanítványok a Megváltó arcába vágják: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Íme, hogy fel tud borulni még tanítványi lelkekben is az egyensúly, akik látták a százados szolgája meggyógyításának csodáját, akik látták, hogy az Úr Jézusnak csak egyetlen szavába kerül, mert Isten Lelkével mondja ki szavát; a gyógyíthatatlan bélpoklos meggyógyítása: „Akarom, tisztulj meg” – és azonnal eltisztult annak poklossága. És ők ahelyett, hogy azt kérnék: „Uram, ments meg minket”, itt azt mondják: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Íme a megijedt emberi lélek az elveszés ideje alatt legelőször a testi haláltól fél. Ez a testi halálfélelem sokszor fölébe nőni látszik a haláltól is megváltó, megmentő krisztusi szeretetnek, az élő Istennek, és a felborult lelki egyensúlyban a halálfélelem legyőzi a Krisztus-bizalmat és az Istenbe vetett hitnek bátorságát, reménységét, rendíthetetlenségét. Egyébként viszont éppen ez a halál nem jut eszébe az embernek, és úgy él, mintha örökké ezen a földön sátorozna, úgy szeret és úgy gyűlöl, hogy lelke jobban ráfonódik a múlandóra, mint a repkény a sírkőre. És eszébe sem jut, hogy iparkodhatna a múlandón örökkévalót szerezni.
290. dicséret: Vezess, Jézusunk… (a régi énekeskönyvben: 434. dicséret)
