Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 3. részének 7. verse:
„Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam néked: Újonnan kell születnetek.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
A XXI. század épp azért apokaliptikus, tehát a Jelenések könyve-beli szörnyű ítélet mindennél rettentőbb szörnyű százada, mert amiről a XX. századig azt gondoltuk, hogy csak Isten hajthatja végre a világ végítéletét – arról most már láthatjuk, hogy emberek is végrehajthatják. Atom- és hidrogénbombával, környezetszennyezéssel, tömeg-médiás lélek-mérgezéssel. És mégis szörnyű, hogy percenként 1,8 millió dollár megy fegyverkezésre az Egyesült Államokban, óránként 150 gyermek hal éhen az éhezési övezetekben a harmadik világban, hogy több a menekült, mint az első és második világháborút kivéve bármikor a világtörténelem folyamán a mai úgynevezett „béke-időben” is. És ez a Mózes 1. könyve 6. fejezetének vízözönös 6. versét juttatja eszünkbe: „Látja Isten, hogy az ember szívének minden gondolata szüntelen csak gonosz és ezért megbánja, hogy embert teremtett”. Csak amikor Krisztus-igei szívének mélyéig rendül meg a mindenható Isten szíve, akkor születik Benne a szivárványos bűnbocsánatnak és a krisztusi megváltásnak a szövetség-kötéses irgalma.
De ha Isten belerendül a sorsszerűnél is rettenetesebb emberszerű nyomorgatásokba, ne csodálkozzunk rajta, ha magunk is megrendülünk. Ha örvénylik szemünk előtt az élet, ha úgy látjuk, hogy kicsúszik lábunk alól a talaj. Csak hívő emberként ezt a hiányt az élet ölének tartjuk. És ne álljunk meg az emberi nyomorúság, bűn, halál fixálásánál, hanem onnan azonnal a mindenható Isten űrt kitöltő jóságára, Jézus Krisztusra vessük szemünket. Körülbelül úgy, ahogyan Madách Imre Az ember tragédiájának szörnyű problémáival kapcsolatban is ennek a szószéknek igehirdetője és Tudományos Akadémiai másodelnöke, Ravasz László felteszi a kérdést: pesszimista-e hát a bibliai alapon induló tragédiában a legnagyobb literátor igehirdető, Madách Imre? S mondja: igen! Mint Pál apostol, Augustinus, Kálvin, Luther és mindenki, aki az Isten nélküli világot abszolút rossznak látja, s az Istennel való világot az egyedül jónak. De optimista is Madách bibliai alapon, mint mindenki, akinek a világ rosszasága csak ugródeszkául szolgált ahhoz, hogy onnan az örökkévaló szeretetnek, az újjáteremtő isteni Igének és a megszentelő Krisztus-irgalomnak karjaiba vesse magát. Milyen nyomorú dolog lett volna, ha minden szín végén tart egy erkölcsi prédikációt a szellem hatalmáról, az erkölcs felsőbbrendűségéről, a jó győzelméről. De így – elvivén Ádámját az öngyilkosság meredélyének széléig, és telibe találtatván őt az asszony magvának: Jézus születésének örök öröm-üzenetével – a tragédia a világirodalom legmegrázóbb bűnbánati felhívása, csillagokon átrepülő sikoltás, mely viszi ölében a Jézus nevét, mint menekülő édesanya tűzvészből megmentett gyermekét. S ebből a bűnbánatból csak bűnbocsánat lehet. Ne Schopenhauer-hez térjünk hát, aki filozófiáját a Prédikátor könyvének 4. fejezetéből a 2. és 3. versére alapítja: „Dicsérem én a megholtakat, akik már meghaltak, az élők felett, akik még élnek, de mind a kettőnél boldogabbnak azt, aki még nem lett, aki még nem látta azt a gonosz dolgot, ami a nap alatt történik”. „Aludni jó, meghalni jobb, legjobb volna meg sem születni” – mondja Schopenhauer. Isten nélkül! – És Istenben, mondjuk, Isten szerelmesének álmában ád eleget. Ezért jó aludni. Meghalni jobb? Igen! Hogyha Krisztusban halok meg önmagamnak, hogy feltámadjak Őnéki, ahogyan a halleluja-ének mondja: „Halj meg, hogyha élni vágyol!/ Mert az él, aki meghal itt,/ Isten Lelke nem világol,/ Míg a bűn uralkodik.” És a legjobb meg sem születni? Igen! Akkor, ha nem születik újjá az ember. Mert akik egyszer születnek, kétszer halnak meg. De akik kétszer születnek, csak egyszer halnak meg testi halállal és „a halál csak jótevőnk, mert hamarabb vezet el Istenhez”. A halál számunkra az élet kapuja. Vagy ahogy a mártírhalált halt Bonhoeffer teológus mondotta a kivégzőhelyre indulva: „Ez a vég számomra az élet kezdete”.
…. dicséret: E világot, bár ez bűnt tett… (a régi énekeskönyvben: 322. dicséret)