Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 6. részének 35. verse:
„Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.”
Némethné Sz. Tóth Ildikó lelkipásztor (Balatonkenese) gondolatai:
A mai alkalom hálaadó ünnep. Magyar keresztyénként egyszerre adunk hálát Istennek a hazáért és a kenyérért. Azért, hogy nemzetként otthonunk, helyünk lehet ezen a földön, van országunk, hazánk. És azért is, hogy e földi kereteken belül lehet életünk, Isten gondviselő kegyelmét tapasztalhatjuk.
Nem valami rózsaszín ködbe vesző, a tökéletesség illúzióját kivetítő ábrándozás ez. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy hazánkban ma is vannak politikai feszültségek, társadalmi igazságtalanságok, emberi gonoszság és gyarlóság. Vannak anyagi nehézségek, mindennapi gondok, régóta tartó aszály. Ezeknek ellenére a mai ünnepen mégis meg lehet látni a nincseken, hiányokon túl a gazdagságot, a megajándékozottságot, a próbák között a megtartatás csodáját, s mindezekben a minket szerető, hozzánk – minden hűtlenségünk ellenére – hűséges Istent! Hálára nyitott szívvel érthetjük meg az ige mai üzenetét is: Isten nekünk adta a Földet lakóhelyül, táplálékul, de a teremtettség nem lehet a miénk a Teremtő Mennyei Atya nélkül! Ádám és Éva otthonául kapta az Édenkertet, annak oltalmazó biztonságát, életet tápláló finom gyümölcseit. De benne az Istennel való bensőséges, személyes kapcsolatot is. A bűneset története az erre az ajándékra kimondott emberi NEM-ről szól. Isten nélkül otthon lenni és jóllakni, tőle független, saját útra lépni, s amit kell megszerezni – ez a tiltott gyümölcsöt letépő emberi akarat. Az őstörténetek Bibliánk első lapjain gyönyörű képekben mondják el, hogy milyen rettenetes következményei vannak ennek a döntésnek. A Föld halálos veszedelmekkel teli hellyé vált, az élet verejtékes küzdelem. Az ember gonosszá lett, és az emberi gonoszság elhatalmasodott a földön. Lehetne erre méltó válasz és ítélet egy mindent elpusztító, tiszta lapot nyitó özönvíz, de irgalmas Istenünk kegyelme még mindig tart. Újra és újra megszólítja az embert, ahogy annak idején Mózest is: lesz ország és lesz kenyér, de nem nélkülem! Igen; fegyelmez az Úr, de úgy, mint apa a fiát: egyszerre kijózanítva és nevelve, de gondoskodó szeretettel is. Isten népének különösen meg kell értenie: a föld, az ország, a kenyér mind Isten ajándéka, nem zsákmány, Tőle függetlenül nem birtokolható! Persze mondjuk, mondja az ember azóta is, hogy ENYÉM az ország! és ÉN etetem magam!, s látjuk is, hogy mire vezetett mindez. Földünket háborúk dúlják. A népek országhatárokon és úrságon veszekednek, gyilkolják egymást, és a felelőtlen környezetszennyezéssel, a természet kizsákmányolásával gyilkolják a földet is.
Szomorú ezt végiggondolni, de az Ige ennél is közelebb jön hozzánk, és igazából most minket kérdez. Kérdez a saját hazánkról, a falunkról-városunkról, környezetünkről és a közösségeinkről. Hogyan élünk benne és vele? Hálával, ajándékként megélve mindazt, amit benne kapunk? Vagy inkább zúgolódva, panaszokkal telve, a nincset látva, s ami van, azt természetesnek véve, mint ami „jár”? Felelősen, tudva, hogy ránk bízatott, s egyszer majd el kell számolnunk ezzel is, mert nem örök, nem állandó, csak földi sátor-ház? Vagy kisajátítóan birtokolva, s múló valóságába beleragadva, belevakulva?
Az otthon és a kenyér vágya Istentől kapott teremtettségünk sajátja. Ő alkotott meg minket olyannak, hogy vágyjunk az otthon, a biztonság, a közösség után. Hogy éhezzünk és szomjazzunk, hogy testünk újra és újra kiáltson a kenyér után. S éppen ezért, ez a vágyunk Isten nélkül sosem telik be, sosem lesz „elég”, sosem lesz az „igazi”. Nem lehet. Minket magának teremtett, a Vele való közösségre, a Nála otthonra találásra, a Vele való betelésre. Örök hiányunk az Isten-hiány! Földi hazáink minden tökéletlensége, mindig megújuló éhségünk is mind erre mutatnak rá, erre akar Isten minket ránevelni, ráébreszteni. Mert Ő igazán szeretne nekünk otthont és kenyeret adni, minket befogadni, betölteni: ez az örök élet! Bizony, ez a mennyország ígérete, nem a butítón elterjedt kép a Szent Péterrel való felhőkön sétálgatásról. Istennél otthonra lelni, Vele egésszé, teljessé, hiánytalanná lenni; ez az üdvösség. Ezért jött el a Krisztus és Benne Istennek a mi hiányainkat, otthontalanságunkat gyógyító, az Atyához hazaváró szeretete.
Ezt próbálja megértetni Jézus a földi kenyérre éhező sokasággal is. Az akkoriakkal és most mivelünk. Így szól: Én vagyok az élet kenyere. Ember! Neked Istenre van szükséged! Nem elsősorban valamire, valakikre, hanem Valakire! Persze küzdhetsz, igyekezhetsz, jószándékkal is akár, szerethetsz és kötődhetsz, de Őnélküle mindig elveszett leszel és éhezni fogsz. A Jézus Krisztusban való hit, az Ő befogadása az igazi OTTHON, az ELÉG. Ezt valljuk meg és fogadjuk el úrvacsorakor, Őrá van szükségünk, Ő fogadhat be, adhat erőt, gyógyulást, tisztulást. Hogy már itt, ezen a földön, ebben a töredékes, beteg valóságban, e gondokkal teli kis hazában is lehessünk mégis a helyünkön, közösségre találva, kevésen is élve…
726. dicséret: Jöjj, királyom, Jézusom… (a régi énekeskönyvben: 464. dicséret)