Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 3. részének 16. verse:
„Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
„Aki hiszen Őbenne” kifejezés világosan mutatja, hogy a hit kapcsolat két valaki között. Rendkívül finom, szinte megfoghatatlan és mégis mindennél valóságosabb kapcsolat a hit: „valaki” között, aki hisz és „Krisztus” és a Krisztusban megjelent Isten között, hiszen arról van szó, hogy „valaki hiszen Őbenne”. A hit egy ember és a Krisztusban megjelent élő Isten közötti kimondhatatlan, mindennél világosabb és a Szentírás szerint mindennél jelentősebb kapcsolat, hiszen egy élet, sőt: egy örök élet fordul meg rajta és függ tőle.
Ki ennek a kapcsolatnak a két szélső pontja? Krisztus, Akiben Isten megjelent. Akiben az élő Isten összpontosítja magát. Akiben az élő Isten egyetlen emberré lett, olyanná lett, mint mi vagyunk, hogy mi olyanná legyünk, mint Ő! A világban sejthetően van jelen: a gyülekezetben Igéje által hallhatóan van jelen és az örökkévalóságban tapasztalatilag, láthatóan, szemtől- szemben való látásban a Biblia tanúságtétele szerint. Ezt a mindenütt jelenvaló élő Istent csak akkor találom meg, hogy ha nem mindenütt-jelenvalóságában keresem és végül is sehol nem veszem észre, mint ahogy általában nem veszem észre a levegőt (hisz emberekről is szoktuk mondani, akiket nem akarunk észrevenni, hogy levegőnek nézzük őket). Csak akkor veszem észre, amikor fulladok, amikor hiányzik az Isten. Ott találhatjuk meg Őt, ahol összpontosította magát, ahol Krisztusban lángra lobbanó összpontosított sugárzássá lett a mindenható Istennek mindenütt jelenvaló lénye. Jézus Krisztus: az Istennek összpontosított sugárzása.
Őbenne Istent mindig megtaláljuk, akkor is, ha nem látjuk a világban, akkor is, ha minden ellene mond a sorsunkban; testünknek a kínjaiban, a lelkünknek az értelmetlenségében, a szívünknek a zakatolásában. Itt nincsen Isten, hiányzik az Isten, de megtalálom Jézus Krisztusban. Úgy, ahogyan a múlt században történt, hogy egy fiatal, 16 éves, ember rohant kifelé a városból a határba, az erdőbe, és még nem tudta hogyan, de egyet tudott, hogy kétségtelenül, feltétlen bizonyossággal véget vet az életének, öngyilkos lesz, mert nem érdemes élni. És futása közben „fekete táltosok zivatart vontattak az égen”, hallatlan sötétségbe borult felette az égboltozat, „kardját hüvelyéből rántotta a villám” és akkor látta, nincs tovább maradása a szabadban. Meglátta az erdő szélén a kicsi kápolnát és oda betért. Éppen áhítatot tartottak. Leült, összeroskadva a legutolsó padba és nem hallotta az Igét, amelyet az előtte ülő kicsi gyülekezet a prédikátor száján keresztül az élő Istentől hallott és fogadott el. Ámde Isten a prédikátor szívét megragadta az Ő Lelkének kikutathatatlan, ultrarövid hullámnál is finomabb rezdülésével, ezzel az egzisztenciális rezonanciával és észrevevén azt a fiatalembert, a prédikáció menetét is megszakítva azt mondotta: „Fiatalember! Te nagyon gondterheltnek látszol ott a legutolsó padban. Nem is szabadulsz meg mindaddig, míg önmagad helyett Jézusra nem nézel! Nézz! Nézz! Nézz! Csak nézni kell!” Így szól a további beszámoló magának a fiatalembernek az életrajzából: „Odanéztem Jézusra, néztem mindaddig, amíg ki nem néztem a szememet és megszabadultam az öngyilkosságnak a gondolatától, önmagam bajától, életem értelmetlenségétől és nem akarok mást az örökkévalóságban sem, csak mindörökké nézni Őt!”
Ebből a fiatalemberből lett a múlt századnak – talán az egész keresztyén igehirdetésnek a legnagyobb szónoka, legnagyobb bizonyságtevője, a prédikátorok fejedelme, Istennek bajnoka: Spurgeon Károly. Nos, a hit ennyi: Önmagam helyett Istenre nézni úgy, ahogyan Jézus Krisztusban megjelent! „Rád tekint már hitem, Megváltóm Istenem, a Golgotán. Halld könyörgésemet és vedd el vétkemet, Mostantól hadd legyek Tiéd csupán!”
728. dicséret: Rád tekint már hitem… (a régi énekeskönyvben: 466. dicséret)
