Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Pál apostol galatákhoz írt levele 2. részének 20. verse:
„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”
Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) gondolatai:
A hit aktusa kiemelkedően személyes aktus, mely az emberi én legmélyébe van lehorgonyozva. De éppen személyes jellege miatt egyidejűleg kommunikáló aktus is. Az emberi én természetének mélyén mindig a „te”-hez van kötve, és viszont: egy hiteles kapcsolat, ami „kommunikációvá” válik, csak a személyek mélyéből születhet. Azt mondtuk, hogy hinni annyit jelent, mint részesedni Jézus látásában, bízni Jézusban; a Jézus keblén nyugvó János apostol szimbóluma annak, amit a hit mint ilyen jelent. Hinni azt jelenti, hogy kommunikálni Jézussal, s így megszabadulni az igazság elleni tiltakozástól, megszabadítani saját énemet a magába-zárkózástól, és válaszolni az Atyának, a szeretet „igen”-jére, a létünkre kimondott „igen”-jére, arra az „igen”-re, ami a mi megváltásunk és legyőzi a „világot”.
A hit tehát legmélyebb természete szerint egyik módja az „együttlétnek”, saját énem azon elszigeteltsége föloldásának, mely a betegségét is jelenti. A hit aktusa kitárulás a távoli horizont felé, saját szubjektivitásom barikádjának lebontása, amit Pál így ír le: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem”.
A kitárult „én” egy nagyobb, új „én”-ben találja meg önmagát. Pál ezt a folyamatot, amellyel az első én feloldódik és újjá ébred egy nagyobb „én”-ben, úgy írja le, mint újjászületést. Ebben az új „én”-ben, melybe a megszabadító hit merít el, nemcsak azt fedezem fel, hogy Jézussal egyesültem, hanem azt is, hogy egyesültem mindazokkal, akik ugyanezt az utat végig járták. Más szavakkal a hit szükségszerűen egyházi aktus; az Egyház „mi”-jében él és mozog, amiatt, hogy egy valósággá tesz bennünket Jézus Krisztus én-közösségével. Ebben az új alanyban leomlik a köztem és a többiek közötti fal – az a fal, amely elválasztja az én szubjektivitásomat a külvilágtól és hozzáférhetetlenné tesz -, a köztem és a lét mélye közötti fal. Ebben az új alanyban Jézus kortársává leszek, és enyém az Egyház minden tapasztalata; saját tapasztalataimmá válnak.
Természetesen ez az új születés nem egy pillanat műve, hanem végig tart egész életem útján. Ami most lényeges, az az, hogy nem építhetem fel az én személyes hitemet egy Jézussal folytatott magán dialógusban. A hit ebben a „mi”-ben él, vagy valójában nem él. A hit és az élet, az igazság és az élet, az „én” és a „mi” egymástól el nem választhatók. És csak a hívők „mi”-jében, az Egyház „mi”-jében élő emberben tudja megmutatni a hit a maga logikáját és szerves valóságát.
Foglaljuk össze: Miként a mindennapi élet dolgaiban történik, Istennel való kapcsolatunkban sem találhatunk más utat, csak a mások megismerésében való részesedés útját. Istennel való kapcsolatunkban jelen vannak azok aki látnak, azok, akik tapasztalnak, és mi rájuk támaszkodunk a hitünkben. Bizonyos módon átadják nekünk a saját bizonyosságunkat. Mi azonban, akik a sokaságot alkotjuk, emiatt nem vagyunk teljesen vakok Isten színe előtt. Azokra alapozva, akik látnak, ahogy lassan haladunk előre Isten felé, egyre inkább felébred létünk mélyén Istennek az az eltemetett emlékezete, mely bele van írva minden ember szívébe. Az Istennel megélt családiasság visszaadja nekünk a látást: és ha élünk vele, tanúskodik Isten igazságáról.
Pascal látszólag szkeptikus jó tanácsa, amit agnosztikus barátjának adott, igaz: a hit ostobaságával indulj el és el fogsz jutni a megismerésre. Ez az ostobaság bölcsesség: az igazság útja.
825. dicséret: Hinni taníts Uram… (a régi énekeskönyvben: 479. dicséret)