Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 6. részének 15. verse:
„Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.”
Bodrog Miklós lelkipásztor (Gyula) gondolatai:
A pusztában többezres igehallgató tömeget lát el ennivalóval a Megváltó öt árpacipóból és két halból, s tizenkét kosárnyi még meg is marad. A hatás óriási: a kenyér-csodán fellelkesülve a sokaság rögtön benne látja a rég megígért Messiást, s nyomban királlyá kiáltanák ki, gondolván: Ilyen uralkodó kell nekünk; jön a jólét korszaka! Ez akkor rendez nekünk terülj-asztalkámat, amikor csak kell. Különben is elegünk van a római uralkodókból és kegyenceikből. Szabadság és kenyér! Éljen a Názáreti Jézus!
G.B Shaw egyik színművében Caesar azt mondja egy igen fiatal király-jelöltnek: „Fiam, ha felkínálnak egy trónt, azt gyorsan el kell foglalni.” Jézust azonban ez a hatalmas lehetőség nemcsak hidegen hagyja, de egyenesen elbújik előle. Tudta, hogy népe kardot rántó szabadítót vár, aki pogány vérben gázol, és világhatalma pozíciót vív ki országának. E nép mindenkor kész az Urától érkező szokásos és rendkívüli ajándékokat zsebre tenni, de hozzá megtérni, embertársát úgy szeretni, mint saját magát, azt nem. Egyéni és kollektív karrier – ez a közvágyakozás, Ady kifejezésével „a magunk szerelme”. Az őspogány vallásosság célja is: áldozatokkal szinte leszerződtetni az ember fölötti hatalmakat, s maradni olyannak, amilyenek vagyunk: önzők, hiúk, mohók, irigyek, fölényre törekvők, számítók – közösségi megnyilvánulásainkban is.
A sokaság valójában afféle vágyálom-megvalósító csodahősnek tette volna meg „Jézus királyt” – ám az ő országa nem e világból való. (János 18,36) – Annál mérhetetlenül különb. Nem körülöttünk, hanem bennünk akarja megváltoztatni a világot!
Kell a mindennapi kenyér is természetesen; Isten azonban nem valami Transzcendens Szavatossági Biztosító, aki bizonyos vallási szolgáltatások ellenében kedvünkre „megsegít” minket, mintha ezzel szinte tartozna. Mi tartozunk Neki önmagunkkal, rendeltetésünk betöltésével, hogy ne félelmeink, vágyaink és indulataink dirigálják életünket, hanem Teremtőnk vezérlő szándéka. Erre szép példa, hogy mi volt Pál első szava a megtérésekor: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?”
„Én vagyok az élő kenyér” mondta Jézus; „aki e kenyérből eszik, örökké él.” Ő hozhat igazi rendszerváltást az életünkbe: együttműködésünkkel kirámolja belőlünk a bálványokat, s átállít isteni hullámhosszra, krisztusi lelkületre, felebarát-központú szellemiségre.
Legnagyobb és legegészségesebb böjtünk az, amikor Ő közel jön hozzánk, mi pedig rádöbbenünk: milyen silány árnyék az életünk Nélküle, mennyire rászorulunk megbocsátására, újjáteremtő kegyelmére, s milyen fölemelő Vele az élet! Ő ugyanis hit által fölébe emel kicsinyes perlekedéseinknek, önsajnálatunknak, telhetetlenségünknek, s a kevesebbet is jobban meg tudjuk becsülni, mert értelme van az életünknek, óhajainkat messze felülmúló, első renden „kenyérfölötti” értelme, amely csakis Krisztus követése közben mutatkozik meg. A konkurens félből felebarát lesz, a megpróbáltatásból megerősödés. Tudunk megbocsátani, mert van miből, elvégre magunk is bűnbocsánatból élünk. „A halál árnyékának völgyében” (Zsolt 23,4) is Teremtőnkéi vagyunk, aki ha kiejt bal kezéből, akkor a jobb kezébe esünk. Ilyen az, ha Jézus Krisztusnál van a „kenyér”, sőt számunkra Ő maga az.
823. dicséret: Jézus hív, bár zúg, morajlik… (a régi énekeskönyvben: 299. dicséret)
