Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 16. részének 32. verse:
„De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Egyedül maradtam. Kedveseim szétoszoltak, ki-ki az övéihez. Akik a legdrágábbak voltak nekem, azok elmentek örökös hazába. Ahhoz, Aki őket legjobban szerette és Akit ők nem tudtak eléggé szeretni. A többiek e földi életben találták meg a maguk párját s egész életükkel ragaszkodnak hozzá. Csak én maradtam egyedül. Óh, ez az egyedüllét néha nagyon a lelkemre nehezedik. Úgy szomjúhozom azok után, akik elszakadtak tőlem, mint a száraz ág elhullott levelei után, mint a bokor üresen maradt fészke tengerentúlra röppent lakója után. Vannak körülöttem drága lelkek, akik gyöngédséggel és szeretettel vesznek körül, de emberöltők távolságán át úgy tekintünk egymásra, mint két szembe találkozó hajó utasai, akik azért közelednek egymás felé, hogy örökre eltávolodjanak. Nincs senki, aki megértsen; emlékeim másokat nem érdekelnek; érzéseimre jóakarat, de nem visszhang felel. Mintha valami üvegfal ereszkedett volna közém és a világ közé; úgy tetszik, mintha felesleges volnék, még élő időszerűtlenség, itt felejtett avar levél egy olyan fán, amelynek már nem az a tavasza, ami az enyém.
De ha lelkem figyelmez az Isten Igéjére és elmerül az Ő tanácsának ismeretébe, átmelegedő lélekkel látom, hogy ez nem büntetés, hanem ajándék. Isten készítget arra, hogy Hozzá térjek. Szent keze egyenkint veszi el tőlem mindazt, amit e világ adott, mert engem akar egyedül és azt akarja, hogy én egyedül Őt keressem. Betakart engem ennek a világnak ezerféle viszonylatába; most bont ki belőle. Azt akarja, hogy idegenné váljam, mert találkozni akar velem. Azt akarja, hogy ne tekintsek hátra, mint Lót felesége, mert egy elmúló égő városból, e múló világból menekülök az Ő hazahívó karjai felé. Készítget arra, hogy csak Vele legyen társalkodásom. Ő legyen mindenem, mert nemcsak át kell mennem azon a keskeny pallón, ahol mindenki elhagy, senki sem segíthet, ahol az emlékek teherré válnak; egyedül Ő a segítség, egyedül Ő tart meg és szállít át erős karjaiban a túlsó partra. Kezdem úgy érezni, mintha boldog találkozóra egy csodálatos palotába mennék. Mögöttem bezárul elhagyott világom ajtaja, elhallgat édes vagy fájó zűrzavara, leperegnek rólam emlékei, sebhelyei, koszorúi, mint ahogy a szárnyra kelő kócsag, előbb lerázza tolláról a vizet. Hívogatnak belülről zengő zsolozsmák, szemeimbe szitál a félig nyitott ajtó fénye és egész lelkemet eltölti: Ki az, akivel találkozni fogok, mikor a küszöböt megrogyó lábbal átlépem. Már itt minden tárgy arról beszél: ez az Ő aranyos felháza; hívei, szolgái, palotát álló cselédei némán is Róla beszélnek s betölti a termeket az Ő nevének dicsősége. Érzem közellétét, velem van nagy, áldott szerelme, szívemhez szorítom ígéreteit, bízom abban. Akit érettem küldött és Aki vérével elpecsételte az én meghívásomat. Nem vagyok egyedül, az Atya velem van. Ajkam talán néma, de fáradt lelkem már énekel. Fehér, hazatérő árny: csupa hálaadás és öröm vagyok.
352. dicséret: Örülj szívem, vígadj lelkem… (a régi énekeskönyvben: 436. dicséret)
