Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: Lukács evangéliuma 10. részének 30-35. versei
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 5. részének 7. verse:
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”
Karácsony Sándor gondolatai:
Most nem az „irgalmas szamaritánus”-ról van szó, ezúttal csupán illusztrációként idézem fel jól ismert alakját. De szükségünk van rá, nehogy a boldogan irgalmas alakja amolyan élettelen figura, tartalmatlan képzet módjára raktározódjék el lelkünkben, egészen a soha fel nem támadásig.
Miért „irgalmas” ez a szamaritánus? Hát legelőször is azért, amiért a vele együtt szereplő pap és lévita „irgalmatlanok”. Menjünk visszafelé egy kicsit a boldogság grádicsos útján, míg leérkezünk a papig és a lévitáig. Ott esdekel kegyelemért az utas árva feje: az ő irgalmuk nélkül nincs kegyelem a nyitott sebeknek, elfolyik rajtuk keresztül a vére, meg fog halni. De az ő éhségüket és szomjúságukat a törvény eltompította. Nincs a szívükben irgalom, ők beteltek a törvénnyel, ők nem örökösök, hanem választott nép, tehát nem szelídek, hanem gőgösek. Nincsenek könnyeik, önelégült mosollyal imádkozzák: hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi. Ebben az imádságban gazdagok, az Ígéret Földje az övék, nem a mennyek országa. Ezzel párhuzamosan nézzük most az utas árva fejét, mely nem nyert irgalmat. Szörnyű éhség és szomjúság kielégítetlensége gyötrődik abban az igazságtalanságban és hazugságban, amelyet az ember testén a nyitott sebek jelentenek. Olyan mindegyik, mint egy nyitott száj. Lázítanak a sebek, tehát nem szelídek, hiszen az örökös méltatlanul a földön hever. Nem az övé a föld, melynek örököse. Vér folyik belőle, nem könny, és ez olyan vigasztalan. Nem szegény, hanem nyomorult, két ember-testvérén keresztül nem jutott el hozzá az ígéret. Az Ígéret Földje elveszett számára a két „felebarát” szívtelenségén, a mennyország még nem érkezett idáig.
Egyszerre csak megjelenik a szamaritánus. Irgalmas. Nemcsak azért, mert a másik kettő irgalmatlan, azért is, mert belőle áradnak a dolgok az úton fekvő felé. Árad az egyénisége, ahogy felé hajlik. Árad a korsóiból a sebekbe az olaj és a bor. Árad testéből a felnyaláboló, tovább cipelő és ágyba fektető erő. Árad a pénz az erszényéből a vendéglős számára. A szívéből egy láthatatlan fluidum árad, amelyből a visszafelé tartó úton idehúzó pókfonál lesz. Ez az áradás az irgalom, amely az utason kegyelemként nyugszik meg. Biztosítva van a jövője, átmenetileg is, míg a szamaritánus visszatér az aranyakkal. Teste az út porából jó helyre kerül. A sebek a bortól és olajtól behegednek. De mi indította el az áradást? Egy ugyanilyen titokzatos áradás. A szamaritánus irgalmat vett. Hiszen egyébként nála hiányoztak a földi vagy emberi „motívumok”, a másik kettőnél pedig megvoltak. Az Ígéret Földje nem az övé, ő nem „felebarátja” az utasnak; nem kötelezik a „törvények”. Igazán az igazságosság királyának rendje szerint árad belőle az irgalom.
821. dicséret: Isten szívén megpihenve… (a régi énekeskönyvben: 395. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/isten-sziven-megpihenve
