Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 3. részének 16. verse:
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Nagypéntek megmutatta nekem, milyen az emberi bűn. Kiderült, hogy Isten és az ember között kibékíthetetlen az ellentét. Nem volt más hátra, mint hogy Isten egy óriás ítéletben felgyújtsa a világot és haragja tüzében megégesse az Ő örömét, dicsőségét, szeme fényét: a saját képére teremtett, de elbukott embert. Igazsága s az Ő megbántott és megcsúfolt szentsége olyan félelmetes és teljes, hogy csak ez adott volna elégtételt, s ez állította volna helyre a megsértett világrendet.
És akkor Isten szeretete, amely nem nyugodott bele abba, hogy igazságának áldozatul essék az ember, testet öltött egy szelíd és alázatos, bűntelen és tökéletes emberben, a Jézus Krisztusban. Tiszta volt, ártatlan és szent. Nyoma sem volt benne eredendő bűnnek, távol volt tőle az esetnek minden makulája és ez a Szent, nagy hő szeretetben helytállt mindannyiunkért és elszenvedte mindnyájunk büntetését: a halált.
Milyen felemelő, biztató, zokogásra indító dolog, hogy támadt e földön ilyen szeretet! Volt egy szív, amely így érzett, így akart és így áldozott. Vér, amelyik így buggyant ki, halál, amely ennek a szeretetnek volt a gyümölcse. Ez a nagy, beláthatatlan, megszégyenítő szeretet a teremtés legnagyobb titka, legédesebb csodája, minden boldog reménységnek és tiszta optimizmusnak forrása, a karácsonyi öröm egyenes és roppant betetőzése.
Helyettem szenvedett. Ez mutatja Krisztus szenvedésének a nagyságát. Az én bűnöm, testvérem, gyermekeim bűne, minden ember bűne, terhe és átka reá nehezült. Valaki elbírhatja egy halálnak a kínját, talán kettőét, de a nemzedékek, emberöltők, évezredek, népek, a mindenkori ember halálának kínját csak az bírhatja el, aki testté vált szeretet volt. Óh, világos, hogy Jézus szenvedéseinek nagyságát nem testi szenvedése méri, bár az is elérte a Zenitet, de nem volt nagyobb, mint más, hasonló halál szenvedése. Jézus lelki szenvedése megmérhetetlen. Az a szánalom, amivel keserülte a sokaságot, míg az átszegezte Őt. A szentnek szenvedélyes irtózása a bűntől, amely özönvizével elborította a világot és magával ragadta a lelkeket. A gyötrelem, melyet Isten megcsúfolása okoz abban, akinek Isten mindene. Végül egy percre, amikor fájdalma eléri a tetőpontot, az Istentől való elhagyatottság érzése, annál, aki egy volt Istennel. „Eli, Eli, Lama Sabaktani!” Ebben a kiáltásban benne jajgat minden idők minden emberének összeomlott és egymásra tornyosuló kárhozata úgy, amint azt egyetlen egy megrepedő szív egy pillanat alatt átérzi, hogy milliók helyett meghaljon bele.
Helyettem szenvedett. Óh, hadd érezzem ezt, hogy többé ne legyek léha, fennhéjázó, öntelt, vagy megátalkodott. Mondják, hogy a legkonokabb gonosztevő is megtörik, mikor látja, hogy az ő bűneiért mást visznek a vesztőhelyre. Hát még akkor, mikor tiszta, önfeláldozó szeretetből az ártatlan, a szent adja magát halálra, hogy a gonosz megtérjen és éljen. Ilyesmi sohasem történt meg e földön, kivéve a Golgotát, s az emberi elme nincs berendezve ilyesminek elképzelésére. Ez a Kereszt csodája, titka, az isteni szeretet százszor szent dőresége, a nagypénteki evangélium: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Ámen.
485. dicséret: Jézus, világ Megváltója… (a régi énekeskönyvben: 342. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/jezus-vilag-megvaltoja?utm_source=clipboard&utm_medium=text&utm_campaign=social_sharing
