Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Zsoltárok könyve 127. zsoltár 1. verse:
„Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Istenre építsed, Krisztusra fundáld a magad és nemzeted életét! Egyébként hiába építesz. Hiába!
Óh, ez a hiábavalóság nagyon könnyen bekövetkezik, mert az ember hajlandó megfeledkezni Istenről. Isten nagy tényei elhalványulnak a nemzetek és az egyének előtt. Megszokjuk Krisztust, mint az útszéli keresztet. S olyan közömbösen megyünk el mellette, mint az útszéli kereszt mellett. Vannak, akik még megemelik a kalapjukat, ha elmennek előtte, de egykedvűen továbbmennek, s az egész nem egyéb egy beidegzett reflexnél. De lassan kiesik életünkből, számításainkból mindaz, amit Krisztus jelent. Üres szó lesz már, s nem kút, amelynek vizéből táplálkozunk; nem tűzhely, amelynek melegében élünk; nem napfény, amelynek világosságában járunk. A ember magára marad, úgy kezdi építeni a várost, azaz végrehajtani az élet nagy változásait, elvégezni azt a munkát, amiért a földre érkezett, hogy Istennel nem törődik. Nem csoda, ha az elfelejtett Istenre kezdenek haragudni mindazok, akik látják, hogy egészen elfelejtve nincs, s a félig elfelejtett Istent kényelmetlen társ tényezőnek találják. Így fejlődik ki a támadó hitetlenség, az a harcias istentelenség; az ember lázadása Gazdája, Ura, Teremtője ellen, amit a 2. zsoltár így ír le: „A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az Ő felkentje ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!” „Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket”.
Nyomorult ember, te egy haragvó Isten ellenére akarsz építeni!
A hiábavalóság hiábavalóságot szül. Az Isten nélküli élet hiábavalóvá teszi az ember külső és belső életét egyaránt. Kiábrándítja hitéből, pedig a hit az élet vitaminja. Megkeseríti a szívét és a száját. Közömbösségbe, majd pesszimizmusba kergeti, ami nihilizmusban végződik. Egyre több ajakról szólal fel a chorus infernalis: nem érdemes szántani, vetni, gyümölcsfát ültetni. Nem érdemes korán felkelni, későn feküdni le, azaz nem érdemes dolgozni. És nem érdemes élni. Micsoda rettenetes állapot, amikor a magyar parasztnak nem kell a föld, a magyar munkásnak utált tárgy a szerszám, s a magyar lángelme úgy hessegeti és pusztítja el a gondolatait, mint a kártékony bogarakat. Persze nem érdemes élni az embernek, ha csak gép. Csak úgy érdemes élni, ha az ember Isten gyermeke, ha nem csak test, hanem halhatatlan lélek is. Ha nem csak a látható világot ismeri, hanem otthon van egy láthatatlan világban is. Ha nem csak azt tudja, hogy miképpen lesznek az atomból naprendszerek, hanem azt is tudja; kik vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk, ki lakik a csillagok fölött. Csak úgy érdemes élni, ha az ember e földi világban egy láthatatlan és örökkévaló világ polgára is, s megadatott neki, hogy annak napfényében, békességében, levegőjében, szépségei, csodái között éljen. Csak akkor ember az ember, ha a láthatatlan világ realistája is tud lenni.
Ez azonban már nem az emberi erőfeszítés dolga. Ez az isteni mindenhatóságból és jóságból következő ajándék. Ez a kegyelem világa.
127. zsoltár: Hogyha ember házat épít Isten segedelme nélkül…
