Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 5. részének 33-36. versei:
33, Hallottátok azt is, hogy megmondatott a régieknek: Ne esküdj hamisan, az Úrnak pedig add meg, amit esküvel fogadtál.
34, Én pedig azt mondom néktek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten királyi széke,
35, se a földre, mert az lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa,
36, de ne esküdj saját fejedre sem, hiszen egyetlen hajad szálát sem tudod fehérré vagy feketévé tenni.
Karácsony Sándor gondolatai:
Az az érzésem, kedves olvasóm, – bár meglehet, sőt adná Isten, hogy súlyosan tévedek – de rendkívül szilárd érzésem, hogy végzetesen félreértjük a Hegyi beszédnek ezt a szakaszát. Magam is sokáig amondó voltam, hogy a mindennapi, úgynevezett praktikus életben szokásos eskütételek keresztyén értelmű szabályozásáról van itt szó, és innen akartam kiolvasni Jézus Krisztus felfogását a hivatali, katonai, házassági, bírósági esküre vonatkozólag. Ma már világos előttem, hogy Urunk hangsúlya máshová esik.
Ha valahol, ezen a ponton látszik igazán, mekkora a különbség az ígéret és a beteljesülés népe között. Az Ó- és az Újszövetség között. A törvény és a Hegyi beszéd között.
Az ígéret, az Ószövetség, a törvény népe még élhetett abban a hiszemben, hogy: esküdhetik. Számára még csak ennyi volt és ez volt a kérdés: igazán esküszik-e, avagy hamisan. Igazán kellett, hamisan pedig nem volt szabad esküdnie.
Nekünk más a helyzetünk. Addig próbáltuk, erőlködtünk igazán esküdni, míg végre ez a törvény is Krisztushoz kényszerített bennünket. Rá kellett jönnünk, és össze kellett törnünk a borzalmas valóság súlya alatt, hogy: nem jár a szavunk. Nem arról van szó, hogy tudunk-e igazán esküdni, hanem arról; egyáltalában nem esküdhetünk, mert nincs mire esküdnünk.
Eszembe jutott a régi adoma a vándor-árusról, aki komikus figura, mert mindig a felesége életére és a gyermekei boldogságára esküdözve bizonygatta a portékái príma voltát, de közben kiderült, hogy sem felesége, sem gyermekei nincsenek; egyedülálló ember. Ebben a pillanatban torkomon akadt a nevetés, magamra és esküdözéseimre ismerek. Szakasztott ilyen komikus figura lehetek Isten előtt, hiszen mim van nekem, amire esküdhetnék? Ég, föld, szentségek, saját fejem: egyik sem az enyém, egyikből sem parancsolhatok. Amikor érvényt akarok a szavamnak adni súlyukkal, megszégyenülve kell belátnom, mennyire semmi az én szavam. Jó leszek, hű leszek, igaz vagyok, ígérem, de nagy belső remegés tudatja velem, hogy mindez nem áll módomban, hanem attól függ, akinek éppen most nagy felelőtlenül fogadkozom. Az Ő kegyelmétől. Az Ő vére megváltó hatalmától. Az Ő Lelke munkálkodó erejétől.
Nem fogadkozom tovább, hanem leborulok és irgalomért imádkozom.
25. zsoltár: Szívemet hozzád emelem…
/https://enekeskonyv.reformatus.hu/digitalis-reformatus-enekeskonyv/enek/27/
