Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Zsoltárok könyve 142. zsoltár 2-4. versei:
„2, Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz.
3, Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat.
4, Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat. Tőrt vetettek nekem az ösvényen, amelyen járok.”
dr. Körpöly Kálmán lelkipásztor (Szada) gondolatai:
„Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz.” Az kiált segítségért és az könyörög, aki bajba jutott, és nem tud magán segíteni. Amikor lányom 3 éves korában, miközben a tanítóék kislányával, azok udvarán, a szomszédban játszott, eltörte a lábát, engem hívott sírva: „Apja!, Apja!” Nagyon csúnya törés volt. Hosszában ketté nyílt a combcsontja. A kórházban a gipszelés előtt az orvos kiküldött, mert nyújtani kellett Ágika lábát. Azt mondta, hogy ez nem apának való látvány. Bár azóta sok-sok év telt el, még mindig hallom azt a kétségbeesett hangocskát, amelyik hívott, míg csak el nem altatták: „Apja, gyere!” Engem hívott, mert bízott bennem, mert én jelentettem számára a segítséget. A zsoltáríró is így kiáltott megpróbáltatása idején Istenhez. Benne bízott, Ő volt számára a segítség. Tőle remélte a szabadítást. Sok ilyen segélykiáltás hangzik felénk a Biblia lapjairól. És azóta is sok segítséget kérő kiáltás szállt és száll Isten felé szívet szorító, nehéz órákban. Amikor nehéz a szívünk, kiáltsunk Istenhez hangosan, könyörögjünk Hozzá azzal a hittel, mellyel a zsoltáros is hívta.
„Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat. Amikor elcsügged bennem a lelkem…” A csordultig telt pohárból kicsordul a tartalma. Így van a szív is, ha csordultig telik. Milyen jó, ha ilyenkor van kinek elmondani, ami a szívünkben van. De sokszor vagyunk úgy, hogy nagyon nehéz a szívünk, és szeretnénk megosztani bánatunkat, elpanaszolni keservünket, és néma marad ajkunk. Csüggedten legyintünk: úgy sem értenének meg, talán titokban arra gondolnánk; megérdemeltük. És vannak dolgok, melyeket nem mondhatunk el. És az ilyen, el nem mondott, vagy el nem mondható bánatok teszik tönkre a szívünket. Pedig valaki nagyon várja, hogy kiöntsük előtte panaszunkat, és kitárjuk előtte nyomorúságunkat: mennyei Atyánk. Amilyen boldogság a szülőnek, ha megnyílik előtte gyermeke szíve, olyan boldogság mennyei Atyánk számára is, ha kipanaszkodjuk Neki magunkat, ha elmondjuk Neki, mi szorongatja szívünket.
Olyan a természetem, hogy szívem nehezen nyílik meg mások előtt. Ha valami bánt, szívembe zárom, és az belülről emészt. Ezért aztán sokszor járok szomorú arccal, vagy ülök szótlanul magam elé nézve. Ez olykor csak órákig, néha azonban napokig is eltart. De hadd mondjam el, hogy ha végül meg tud nyílni imádságban a szívem, egyszerre eltűnik a gond, a bánat, mert az imádság Annak közelébe visz, aki meg tud gyógyítani bús szíveket, sebeket. Én is boldogan vallom a zsoltáríróval: „Te akkor is ismered utamat.” Ez a legnagyobb vigasztalás: én nem tudom mi vár rám, ezért elcsügged a lelkem, de aztán erőt nyer abból, hogy Isten tudja azt is, ami előttem még rejtve van most. Nincs okom félni, hiszen sorsom Annak kezében van, Aki Atyámmá lett Jézus Krisztusban. Csak kiáltani kell Hozzá, amikor segítségre van szükségem.
142. zsoltár: Én az Úrhoz felkiálték…
