Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 7. részének 2. verse:
„Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.”
Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) gondolatai:
Szeretném idézni Romano Guardinit, a nagy olasz-német gondolkodót: „Az ember nem azért érinthetetlen, mert létezik. Egy ilyen jog az állatot is megilletné, hiszen az is él. Az ember élete azért érinthetetlen, mert ő személy. A személyiség lehet még fejletlen, mint a kisgyermekekben, mégis kezdettől fogva megilleti az erkölcsi tisztelet. Még az is lehetséges, hogy a személyiség nem nyilvánul meg a cselekedetekben, mert hiányoznak a testi-lelki feltételei. Végül a személyiség rejtett is lehet, mint az embrióban; de kezdettől fogva jelen van benne és megvannak a maga jogai. Ez a személyiség adja az embereknek a méltóságukat. Ez különbözteti meg őket a tárgyaktól és teszi őket alannyá. Ma erről megfeledkezve úgy kezelik, mintha tárgy lenne, birtokolják, használják s végül szétrombolják, vagy – emberről lévén szó – megölik. Az emberölés tilalma a legélesebb formában fejezi ki azt, hogy nem szabad úgy kezelni, mintha tárgy volna.”
Ebből az is világos, hogy a tekintet, melyet szabad döntéssel más felé fordítok eldönti a saját méltóságomat! Ahogyan képes vagyok arra, hogy a másikat tárggyá fokozzam le, használjam, szétromboljam, ugyanúgy vállalnom kell e látásmódom következményeit, amelyek visszahullanak rám. „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.” A tekintet, amellyel a másikra nézek, meghatározza emberségemet. Kezelhetem puszta tárgyként, megfeledkezve az ő méltóságáról és az enyémről: arról, hogy mindketten Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. A másik az én méltóságom őre.
Íme, az erkölcs, mely ezzel a másikra fordított tekintettel kezdődik, hogyan őrzi az ember igazságát és méltóságát: az embernek szüksége van rá, hogy önmaga lehessen és identitása el ne vesszen a tárgyak világában.
Itt van egy utolsó, a reflexiónkat teljessé tevő döntő részlet, mely visszavisz a Teremtés csodájába. Miként lehetséges az ember számára ez a tekintet, amely egyidejűleg képes elfogadni és tisztelni a másik személy méltóságát és biztosítani a saját méltóságát? Korunk drámája éppen az, hogy képtelenek vagyunk az ilyen tekintetre, ezért a másik tekintete fenyegetést jelent, ami ellen védekeznünk kell. Valójában az erkölcs mindig a vallás tágabb összefüggésében létezik; az biztosítja számára az éltető levegőt és életteret. Ezen a téren kívül az erkölcs megfullad és formálissá válik, elgyengül s végül meghal. Az élet szent voltának etikai elismerése és az élet tisztelete melletti elkötelezettség saját horizontjaként megköveteli a teremtésbe vetett hitet: miként egy kisgyermek bizalommal tud megnyílni a szeretetre, ha tudja, hogy szeretik, s növekedhet és gyarapodhat, ha tudja, hogy szülei szerető tekintete kíséri, ugyanígy mi is személyi méltóságunkat tisztelve tudunk másokra tekinteni, ha tapasztaljuk magunkon Isten szerető tekintetét, aki kinyilatkoztatja, hogy mennyire drága neki a mi személyünk.
„És Isten szólt: Alkossunk embert a magunk képére és hasonlatosságára… És Isten látta mindazt amit alkotott: és íme, nagyon jók voltak.” (Ter 1.26,31)
„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (127. zsoltár 3. verse)
127. zsoltár: Hogyha ember házat épít…