Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 6. részének 11. verse:
„Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.”
Nagy Lajos lelkipásztor (Mckeesport, Pennsylvania) gondolatai:
A magyar református embernek tulajdonképpen két hálaadási napja volt. Az egyik az újkenyéri úrvacsoraosztás, a másik az újbori úrvacsora osztás napján. Hálájának pohara különösen az újkenyéri úrvacsora osztáskor csordult ki. Nekünk odahaza a kenyér volt a fő táplálékunk. Ha kenyér nem volt, akkor mondottuk el, hogy igazán szegény ember, mert a magyar ember, aki egy darab kenyeret kért tőle, sohasem tagadta meg azt. Hiányozhatott sok minden a kamrájából, de ha kenyér volt, akkor minden volt. Kenyérrel és hűs forrásvízzel oltotta éhségét és szomját, s végezte munkáját zokszó nélkül. A magyar ember számára a kenyér életet jelentett; sok helyen hallottam, hogy amikor a mezőről a búzát behordták, így mondta a magyar: behordták az életet.
Nem láttam még népet, amelyik olyan nagy áhítattal nézett volna egy érett búzatáblát, fogott volna az aratáshoz, mint a magyar. Ünnep volt s kegyelmi ajándéknak érezte, ha az új kenyér került az asztalára. Te idősebb testvérem, idézd magad elé azt az emléket, amikor az új kenyér az asztalotokra került. Ugye milyen tiszta és hálás volt a szívetek? Vagy-e most olyan boldog, mint akkor voltál, amikor megszegted a kenyeret, amiért te verejtékeztél, amit te arattál, őröltél, amit édesanyád, vagy párod sütött? Nem kell bizonyítani, hogy nekünk szent volt a kenyér. Ha valahol egy ügyes gazdasszony korán kisütötte a kenyeret, illata betöltötte a falut. Én láttam sokszor, hogy valaki megcsókolta új kenyerét, s úgy kezdte meg, másvalaki hálaimát mondott, láttam, hogy valaki előbb keresztet tett rá késsel. Akkor még nem siettük el imánkat, hanem lassan, könyörögve, forró hangon mondtuk el és a kezünket úgy szorítottuk össze, hogy majd kiserkent belőle a vér. Add meg a mi mindennapi kenyerünket!
Jézus Krisztus, amikor búzatáblák között járt, amikor kenyeret vett kézbe, ott ünneppé lett a pillanat, ott imádság fehér galamb-serege repült az égi trón felé, ott áldás szállt az éhes szívekre. A kenyér szent, mert élet jár nyomában. Az élethez kenyér kell. Szép szál magyar ember volt az első egyházfim. Meghalt, mert kenyér-jegyét ellopták tőle a fogságban. Kenyér kell, hogy éhen ne haljunk. Testünknek testi kenyér kell, lelkünknek lelki kenyér kell.
Annyira fontos a kenyér, hogy Jézus maga tanította meg az embert kérni. Annyira szeret minket Jézus, hogy maga is kenyérré lett, hogy tápláljon minket.
208. dicséret: Jöjj, mondjunk hálaszót…. (a régi énekeskönyvben: 167. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/joejj-mondjunk-halaszot