Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 5. részének 11. verse:
„Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.”
Karácsony Sándor gondolatai:
Szegények, sírók, szelídek, igazságra éhesek, irgalmasok, tisztaszívűek, békességesek, szenvedők azelőtt is voltak. Mindig voltak, mióta a világ, pontosabban mióta első szüleink „félretérének”. De nem voltak boldogok. Nyomta őket a szegénység, fojtogatta a könny, félretolta szelíd-magukat a törtetők hada, éhen-szomjan hagyta a hazugság, irgalmatlanul bántak velük, vakította szemeiket az Isten fényessége, békességük békétlenséggé keseredett, a húsukba vert szögek fájdalma csak kínt okozott nekik, telítette őket kínnal, más érzésnek sem helye, sem érkezése nem lehetett mellette. Nem voltak boldogok. Boldogtalanok voltak.
Nem voltak boldogok ezek közül a lelkek közül azok sem, akik akkor véletlenül ott ültek a hegy lábánál a sokaság között és hallgatták Jézust, mikortól kezdve megnyitotta száját, de nem hallották Őt. Csak szavakat, csak igéket hallottak, de a szavak, az igék nem váltak számukra úttá, igazsággá, életté. Ezek mind hazamentek idővel, a sokaság többi tagja közt érintetlenül, s bizonyára ott kiabáltak azzal a másik sokasággal egyetemben Nagypénteken Pilátus háza előtt, meg a Koponyák hegyén. A legelső pillanatban dőlt el a sorsuk. Akkor váltak boldogtalanokká.
Ugyanakkor, mikor a boldogokon átfutott a boldogság lángja, akárcsak valami csodálatos villamos áram. Abban a percben, mikor Krisztus megnyitotta száját…
Abban az áldott szempillantásban a boldogok megkapták a mennyeknek országa felől a bizonyosságot. Megígértetett nekik Krisztusban és Krisztus által a mennyeknek országa. És ugyanabban a szempillantásban megfutották a boldogságra vezérlő utat állomásaiban egymás után és mégis az egészet egyszerre: ígérettől a beteljesedésig.
Szemétnek ítéltek mindent, ami eddig értékes birtok vagy érték utáni epekedés volt a lelkükben és ebben a nagy szegénységben boldogok voltak, mert:
– megvigasztalta őket Krisztus, a mennyország egyetlen záloga. Elfakadtak hát nagy szegénységükben sírva, de ez a sírás nem fájt nekik; ellenkezőleg: boldogságot okozott. Igen, mert:
– nem árván és kifosztottan sírtak, hanem úgy, ahogy a kisgyermek az anyja ölében. Megint Krisztus volt a biztosíték afelől, hogy ők fiak, örökösök. Szelídre sírták magukat, de szelídségüket nem használhatták ki mások. Nem ügyefogyott szelídség volt ez, hanem az örökös magától értetődő szelídsége, hiszen:
– megelégített emberek voltak, olyanok, mint a magzat az anyja szíve alatt. Krisztus, a kiapadhatatlan igazság gazdag forrása táplálta őket. Nem kellett lesni, várni ezt a forrást, csak vágyni kellett utána. Ez a vágy, ez az éhség és szomjúság megint nem fájt, hanem boldoggá tett, hiszen:
– áradt felé a kielégülés, az irgalom. Kéretlen, ingyen, kegyelemből áradt, szinte zuhogón áradt, a boldog ember nem is lehetett volna jószerint zsilipje; adta, árasztotta hát a bőséget bőségesen tovább, maga is felolvadván az irgalomban boldogan, közben mosta, tisztította ez a bőséges áradás vak, homályos, zavaros, salakos, bűnös, örült, önző szívét, mígnem megedzette odáig, hogy megláthatta a kegyelem forrásának egyetlen kútfejét; Istent.
Boldog tisztaságában tisztán látta már azt is, hogy ő ennek a rettegve félt, soha nem látott, sokszor megbántott, de oly atyai, oly kegyelmes Istennek nem martaléka, nem ellensége, hanem fia. Ezt is annak a másik Fiúnak, az igazinak, az egyetlennek testvéri szeretete mutatta meg neki. Szívének minden harcias, békétlen, ölni vágyó indulata lecsendesedett, elhalt ekkor. A Fiúnak nincs már harcolni-valója, mert az ő része: a bizonyosság.
… és most itt áll az utolsó tény előtt; a Kereszt tövénél.
508. dicséret: Jézus, én bizodalmam… (a régi énekeskönyvben: 357. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/jezus-en-bizodalmam