Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 19. részének 16. verse:
„Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék. Átvették tehát Jézust.”
Cseri Kálmán lelkipásztor (Budapest-Pasarét) gondolatai:
Látjuk tehát, hogy Pilátus nem merte vállalni Jézust, a mellette való döntést annak következményeivel, hogy mentse az életét. Még Jézust kiszolgáltatni is kész volt azért, hogy magát mentse. Hogyan folytatódott a történet? Hét esztendő múlva ugyanaz a császár, akinek mindenképpen a barátja akart maradni; egyik napról a másikra minden címétől és rangjától megfosztotta, kegyvesztett lett, és száműzetésben pusztult el nyomorultul. Érdemes volt? Elgondoltam, vajon mi lett volna, ha Krisztusért kap száműzetést. Ha akkor lett volna kegyvesztett, miután Isten kegyelmét elfogadta. Mennyire más száműzetés lett volna az! De hát ő féltette magát. Aki meg akarja tartani az életét, biztosra veheti, hogy elveszíti azt. Aki kész Krisztusnak átadni élete fölött az uralmat, nem formálisan, hanem valóságosan, az megtalálja az életét.
Ugyanabban az esztendőben, amikor Pilátus kegyvesztett lett, Jézus Krisztusnak egy másik ellensége is találkozott az élő Úrral, aki leállította őt nagy futtában, és bemutatkozott neki a damaszkuszi úton: „Én vagyok Jézus, akit te kergetsz”. Ez az ember ott leroskadt, és elhitte, hogy amit hall, az igaz, és azt mondta: „MIt akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” Ezzel Saul, a későbbi Pál apostol, egyszeriben elvesztette megbízói bizalmát; kettétört gyönyörűen ívelő karrierje, kitagadta a családja, de a király Krisztus, aki előtt meghódolt a damaszkuszi úton, azonnal gondjaiba vette. S attól kezdve egy pillanatra sem érezte magát magányosnak vagy elhagyatottnak. Hamarosan meglátogatta egy tapasztalt keresztyén, Anániás, s megmondta, mi a teendője. A gyülekezet ismeretlenül is védelmébe vette, s kosárban bocsátotta le a falon kívül éjszaka, hogy mentsék az életét. Jeruzsálemben, ahol azt hitték, hogy ellenségük, Barnabás mellé állt, s a gyülekezet szeretete vette körül. A gyülekezet lett a családja, az egész világ az otthona, Jézus Krisztus az Ura. Mert Jézust merte Királyának választani. Attól kezdve nem torpant meg soha ebben. Élete vége felé azt Írja: „Még az én életem sem drága, csak hogy elvégezzem az én futásomat örömmel.” Ezt vallja: „Nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség”. Micsoda gazdagság és micsoda szabadság! Így is lehet dönteni. Ő sem tudott sokat Jézusról akkor, végképp nem volt neki rokonszenves. Nem úgy indult el Damaszkuszba, hogy ő Krisztus király szolgálatába szegődik, hanem össze akarta fogdosni a híveit, de amikor Jézus megállította és bemutatkozott neki, azt mondta: elhiszem: így van. És elkötelezetten az Ő szolgálatába állt.
Jézus velünk is közli, hogy Ő Király, az ő országa nem ebből a világból való, és kész az országába minket is befogadni. Mit teszünk ezzel a Krisztussal? Mit válaszolunk neki?
Talán valaki évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt hallott erről, de még mindig maga kormányozza az életét, s nem Jézus uralma alatt él – sem a hétköznapi apró dolgokban, sem az élet döntő kérdéseiben. Talán valaki ezúttal szembesül először az Isten szeretetéről szóló örömhírrel. Mindannyiunktól választ vár a kérdésre: Kinek tartjuk Őt?
Aki úgy gondolja, hogy mindaz igaz, amit Jézus Krisztus mondott – megszabadít minket, a bűneinkért vezekelt a keresztfán, s boldog jövendőt ígér -, köszönje meg Neki, és rendelje alá életét az Ő uralmának!
Jézus mondja: „Ímé, az ajtó előtt állok, és zörgetek; ha valaki meghallja a hangomat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem” (Jelenések 3,20). Jézus utánunk jött, keres minket, kész megosztani velünk mennyei javait. A mi feladatunk kinyitni az ajtót: megvallani neki felismert bűneinket. Erre is Ő tesz képessé, mégis, ezt nekünk kell megtennünk.
Jöjj, királyom, Jézusom!
Szívem, íme megnyitom.
A gonosztól óvj te meg,
Meg ne rontson engemet.
Véreddel, mely el-kifolyt,
Mosd le rólam, ami folt;
Élet útját megmutasd,
Én meg nem találom azt.
726. dicséret: Jöjj, királyom, Jézusom… (a régi énekeskönyvben: 464. dicséret)
