Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 2. részének 16. verse:
„Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket, annak az időpontnak megfelelően, amelyet pontosan megtudott a bölcsektől.”
Karácsony Sándor gondolatai:
Nem győzöm eleget hangoztatni, hogy Isten kiválasztottjainak népét nem okvetlenül jellemzi az, hogy különbül viselkednek vagy emberhez méltóbb színvonalú életet élnek másoknál. Az egyetlen megkülönböztető jegy rajtuk az, hogy ők Istenéi. Vagy Isten törvényei szerint élnek Krisztusban a Szentlélek ereje által, és akkor ennek erős és ható a bizonyságtévő ereje, vagy átok alatt élnek, és egész életükön rajta az átok súlya és bélyege.
Krisztus bevonulását életünkbe különösképpen elesett állapot szokta megelőzni. Reménytelen, sötét, kilátástalan állapotba kell jutnunk, hogy kiálthassunk hozzá a mélységből. Akinek még maradt valami másban reménykedése, az nem hívhatja Krisztust szabadítóul, elébb még abból az utolsó reményből is ki kell ábrándulnia. A Krisztus eljövetelét megelőző percekben jutott az ember a legtávolabb az Éden kertjétől, sem eledelre jó, sem tekintetre kedves nincs már többé az életében semmi sem.
Az Újtestamentum ebben a helyzetünkben ehhez a helyzethez méltóképpen vigasztal bennünket. Megmutatja sötét borzalmait mindennapjaink sivár pusztaságának kendőzése nélkül, őszintén. Minél bizonyosabbak vagyunk, annál vigasztalanabb a helyzetünk emberi mérték szerint. Nincs jövője. Nem az a legegyszerűbb esetünkben, hogy éppen most, talán csak átmenetileg, sem a tengő életünk folytatása nincs biztosítva számunkra, sem az élet folytatásának reménysugara, az öröm nem hajnallik fel sehol horizontunk egyik világtája felé sem. Az a legirtózatosabb, hogy mindez így marad, így veszett, mert jövőnk reménységét elhervasztották, létünk folytatását induláskor lemészárolták zsarnok, heródesi, pokolbeli, fekete hatalmak.
A legirtózatosabb halálnak halálával kell elvesznünk, mert nem a mánk forog veszedelemben, hanem a holnapunk.
Az evangélium a gyásznak és fájdalomnak ebben a csillagoltó sötét éjjeli percében egyetlen vigasztalással szolgálhat csupán, igaz, hogy teljes ez a vigasztalása. Ne féljünk, mert a Gyermek életben maradt és biztonságban él. Minden megsemmisült, ami az élet folytatására lehetne zálogunk, de Ő Egyiptomba jutott, s majd visszajő. Isten választott népére különösen lesújtó és szégyenletes tény ez, mikor meg kell éreznie, hogy mindaz, ami Isten országát és az ember Istenfiúságát jelenti, az ő életének keretein kívül szorul és ott jelentkezik. Hányszor kényszerülünk ezt látni. A keresztyénségből minden erő kifolyt, a pogányság őrzi még egy csecsemő gyermek élet-megnyilvánulásának gyönge, alig észrevehető mértékéig mindazt, amit neki kellene jelentenie. A keresztyén világon belül sötét hatalmak terpeszkednek és dúlnak. Az Éden-kert kedves és eledelre jó kincseire már csak a szemenszedett pogányság tart igényt és nyert ígéretet.
Komor fellegek ezek, de keresztültör rajtuk egy színes, szép szivárvány-ív: ne féljetek! Türelem! A Gyermek él!
371. dicséret: Új világosság jelenék… (a régi énekeskönyvben: 301. dicséret)