Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: A 6. zsoltár 5. verse:
„Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet, segíts meg engem kegyelmedért.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Mindenki ismeri ezt a három betűt: S.O.S. Segélykiáltás halálos veszedelem idején. Egy angol szólás kezdőbetűiből van összetéve: Save our souls. S ez a mondás a Bibliából van véve. Talán éppen ebből a zsoltárból. Ez adja az indítást nekem arra, hogy ezt a zsoltárt egy hívő lélek, vagy hívő lelkek segély-kiáltásának tartsam halálos veszedelem idején. Vajon, benne van-e a mi kiáltásunk is?
Meg kell vallanunk, hogy elég megrázó ez a kiáltás. Azért, mert most váratlanul halljuk meg. Belezúgott a világba és mi nem értettük. Azért, mert a mi emberi segély-kiáltásunk ez, és nem akarunk tudni róla.
Ki kiáltja el? Egy ember, akit fokozatosan elhagyott Istene. Egy ember, aki talán millió és millió ember helyett évezredeken át S.O.S.- jeleket ad az űrbe és hívja haza az őt elhagyó Istent. „Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet, segíts meg engem kegyelmedért.”
Tehát egy ember jajkiáltása, akit fokozatosan hagy el Istene. Ennek az elhagyásnak az első stációja a bűn: „Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban.” (2. vers). Igen. Innen indult ki minden. Adva volt a romlott emberi természet; adva volt ebben a bűbájos világban ezer kísértés; adva volt a Sátán lángeszű stratégiája és ő elbukott. Hiába volt az Ige zengése, hiába az egyház tanácsa, feddése, vezetése; hiába az erkölcsi világ ezer tanítása; ő prédául esett. Nem egy bűnt követett el, hanem Istennel lassanként szakított. Lelkét elfoglalta a hitetlenség, megüresedett Istentől, az üres helyet betöltötte a világ szerelme, elhatalmasodtak rajta gonosz szenvedélyei, s egyre halványuló erkölcsi ösztöne legfeljebb ahhoz segítette, hogy titokban tartsa, elkendőzze bűneit. Képmutató tett. A következő lépés már az arcátlan dicsekedés volna.
Most itt van. Kezén látszik a vérfolt, mint Lady Macbeth kezén, vagy Ágnes asszony lepedőjén. Hiába mossa, nem tudja tisztává tenni. Úgy érzi, hogy beszennyeződött minden sejtje, agya velejéig, a szíve gyökeréig és nincs az a gőzfürdő, amiből megtisztulva jöhetne elő. Az időtől nem várhat gyógyulást – az emberek elfelejthetik, de ő nem, ő egyre élesebben emlékezik. Szemrehányó szemmel néznek rá az éjszakában a csillagok és a rég halott tanúk vagy vádlók. Mi lenne, ha Isten igazsága szerint bánna el vele?
Ül az önvád hideg fekete kövén, s elkiáltja az S.O.S. kiáltást: „Térj vissza Uram, mentsd ki lelkemet!”
6. zsoltár: Uram, te nagy haragodban…
