Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Pál apostol Timóteushoz írt második levele 4. részének 7-8. versei:
„7, Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam,
8, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nem csak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.”
dr. Gyökössy Endre lelkipásztor (Újpest-Újváros) gondolatai:
Azt ma fel sem tudjuk mérni, mit jelentett Ábrahám idejében – mindent otthagyni. Városát, nemzetét, törzsét, nyelvét. Ha ma is gyökértelennek érzi magát egy-egy disszidált, kint a nagyvilágban, mennyivel inkább annak érezhette magát akkor Ábrahám. A „nagyvilág” mindennek kiszolgáltatott vándora lett, minden domb mögül ellenség leselkedhetett rá. Minden folyó átkelőhelyén a halál leskelt rá és azokra, akik követték. Egyetlen fix pont maradt vándorlásában: az Úr! Aki azt ígérte neki: majd megmutatom neked … az ígéret földjét.
Első és egyszeri fekerekedését számtalan és új felkerekedés kellett, hogy kövesse. Minden ilyen felkerekedés új és új, száz és ezer kilométert jelentett ismeretlen, úttalan utakon. Minden nap újra kellett kezdenie az engedelmességét!
Gyakran mondogatom: a kereszténységet naponként kell újrakezdenünk. A tanítványságot naponként újra és újra előlröl kell kezdenünk. Nos valahogy úgy, mint minden hívők atyja, Ábrám tette! Akinek nem volt már fix pontja, csak az Úr és az ígéretek.
De mert volt egy fix pontja, ezért nem csavarog – hanem vándorol. Ezért nem futkároz össze-vissza, hanem fut – célegyenest előre: vezetés alatt! És ma is ez az Istenre néző ember stílusa: vándorol – és nem csavarog – az életben, össze-vissza . Fut, célegyenest – és nem futkároz fejvesztetten. Mert Ura és célja van!
Alig merem megkérdezni, csak nagyon csöndesen és nagyon halkan: – vándorolsz, vagy csavarogsz? Futsz, vagy futkározol? Ne felejtsd a mai örömhírt: sose késő! Öreg fejjel is el lehet kezdeni a csöndes, biztos vándorlást, Isten ihletése és útmutatása alatt; és öreg testtel is lehet futni, kapkodó futkározás helyett. Hogy egyszer te is, én is elmondhassuk, amit az öreg Pál így mondott: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, … végezetre eltétetett nekem az igazság koronája”
Még csak annyit: mit csinált idegenben, vándorlás közben Ábrám? Azt olvashatjuk: oltárt épített az Úrnak. Tehát: hírdette az Úr nevét. Talán tetszetősebb volna, ha azt olvasnánk, hogy vitte az akkori világ egyik kultúr centrumának , Úr városának kultúráját és civilizációját, hogy megtanította a nomádokat a náluk használatos öntözőművek készítésére, a csillagok ismeretére, melyben igen járatosak voltak a káldeusok… De nem ezt olvassuk. Mert nem ezt bízta rá az Úr! Hanem azt, hogy míg vándorol, míg él, míg egyet dobban a szíve, míg célhoz nem ér; hirdesse az Ő nevét! Különös, de igaz. A XIX. század végéig nem is igen tudták, hogy volt, s hol volt Úr városa – nagy szemétdombok alól ásták ki. De Isten neve él! És Úr városáról is azért tudunk sok mindent, és nem kis mértékben azért is érdekel bennünket: mert onnan indult el Ábrám… aki a hit által engedelmeskedett – és elindult… oltárokat építeni és hirdetni az Úr nevét.
Szabad-e még egy, utolsó kérdést feltennem? Te mit csinálsz – míg „vándorolsz”? Ezt csak azért merem kérdezni, mert tőlem is ezt kérdezte – az igén keresztül – a Gazdám…
291. dicséret: Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat… (a régi énekeskönyvben: 229. dicséret)