Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: A jelenések könyve 3. részének 20. verse:
„Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és este vele vacsorálok, ő pedig énvelem.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Képzeljünk el félreeső tanyai házat, vagy olyan palotát, amit pompás művű bronzkapuk zárnak el a világtól. A szobában ül valaki késő éjszaka, vagy kora reggel. Körülfogja a magány, lelkére telepszik az elhagyatottság, öntudatlanul is erős az érzése: senki sem zavarhatja most. Elmélyedhet gondolataiba, hajózhat ábrándjai taván, nézhet szenvedései ásító barlangjába, beleülhet unalma málasztó hamu-trónusába.
És megzörren az ajtó. Valaki a kilincsre tette a kezét és be akar jönni.
Mihelyt egyedül van egy lélek és azt hiszi, hogy megmenekült a világtól, talán önmagától, most nem zavarja senki: zörget Jézus. Meglepetésszerűen, váratlanul és bizonyosan. Beláthatatlan útról jön és keze remeg az örömtől, hogy megérkezett. Szomjas és éhes: eped a te lelked után. Időtlen idők előtt indult el az Atya szívéből és most, éppen most érkezett meg. Nagy kerülőt tett, hogy eljöhessen hozzád. Megtette az utat Betlehemtől Galileáig, Galileától Jeruzsálemig, az Olajfák hegyétől a Golgotáig, a Golgotától a húsvéti sírig, s az első pünkösdtől kétezer esztendőn át egészen a mai napig. Úgy érkezik meg, mint aki egyedül hozzád jött. E percben senki másnak nem ígérkezett el, egyedül a tied.
Mit akar ez a drága vendég? Nézd, milyen alázatosan vár, pedig Ő a királyok királya. Nézd, milyen szelíd, pedig Ő a legfőbb Bíró. Nézd, milyen sugárzóan szép és dicsőségében mosolygó, pedig Ő a fájdalmak embere és a Kereszt nagy szenvedője. Régi, örök, legjobb ismerősöd és barátod. Ha nem tudtad is, mindig Őt vártad. Ha nem mondtad is, életednek ez a legnagyobb alkalma és a legboldogabb perce. Tárd fel az ajtót, s köszöntsd Őt, elibe borulván:
Áldott, aki jött az Úrnak nevében!
722. dicséret: Ó Jézus, árva csendben… (a régi énekeskönyvben: 457. dicséret)
