Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: Apostolok cselekedetei 27. részének 27-44. versei
Mai újszövetségi igénk: Apostolok cselekedetei 27. részének 34-36. versei:
„34, Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről.
35, E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte és enni kezdett.
36, Erre mindnyájan nekibátorodtak és ők is enni kezdtek.”
dr. Gyökössy Endre lelkipásztor (Újpest-Újváros) gondolatai:
Pál úrvacsorázik egy hajón, méghozzá egy süllyedő hajón! Hatalmas szimbólum ez, amelynek többféle magyarázatot is adhatunk.
Elmélkedhetnénk arról, milyen az, amikor életünk, vagy egyházunk hajója viharban van. Arról is, hogy mit jelent, amikor a viharos tengeren – „egy hajón” utaznak hívők és hitetlenek. Mert bizony együtt utazunk; nem kaptunk külön vitorlást vagy gőzhajót, hogy onnan leskelődjünk át távcsővel a „világ lélekvesztőjére”. Ennek a világnak, ennek a népnek a sorsa a mi sorsunk! Nekünk is végig kell szenvednünk, hogy olyan században élünk, amikor a földről megpróbálják elűzni Istent. És nekünk is izgulnunk kell, hátha az lesz a vége, hogy Isten űzi el a földről az embert?… Bármikor léket kaphatunk és elsüllyedhet a hajónk! Különösen azért vagyunk veszélyben e viharos tengeren, mert mi magunk feszegetjük a hajó-deszkákat, magunk ütünk éket a hajófenékbe! Akkor pedig ne csodálkozzunk azon, ha elsüllyed a hajó…
Elmélkedhetünk arról, amit Pál itt így mond: „egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó”. Mondhatnám, hogy mennyi mindenünk elveszett, ám Isten kegyelméből a hajó, az élet megmaradt. Sőt, mi már azt is tudjuk, hogy majd a végén a mi kis testi hajónk is elvész – de csak a hajó!…
Mennyi mondanivalója van ennek az Igének! Most csak azt emelem ki, hogy amikor már tizennégy napja nem ettek, akkor nem a kapitány és nem Julius százados áll a kétszázhetvenhat ember élére, hanem a kis vézna, beteges ember, a fogoly Pál. És milyen praktikus tanácsot ad! Mi hívők, kegyesek és kegyeskedők, ilyen helyzetben hajlandók volnánk azt kiáltani: Emberek térdre! Végünk van! Imádkozzunk! – S az is megható volna. Amikor a Titanic süllyedt nem tudom hány emberrel, akkor a zenekar megőrizte a lelki nyugalmát és elkezdte játszani azt a csodálatos szép éneket, amit mi reformátusok mostanában is el-elénekelünk: „Hadd menjek Istenem, mindig feléd!”– És a hívő emberek letérdeltek vagy imára kulcsolták kezüket, pedig már bokáig, térdig ért a víz. Amíg tudta a zenekar, addig játszotta, és ezzel az énekkel merültek el a hullámsírba: „Hadd menjek Istenem, mindig feléd!”
Sok hívő, kegyes ember, amikor nagy baj van, elkezd nyüzsögni, kapkodni, mindenre kész, csak arra nem, amit talán fél életén át csinált: hogy imádkozzék. Pál, amikor nagy baj van, Istenhez fordul. Egy csomó riadt pogánytól körülvéve feláll, megtöri a kenyeret, hálát ad Istennek és enni kezdett, és „Erre mindnyájan nekibátorodtak és ők is enni kezdtek.”
Csak te tudod, meg az élő Isten, hogyan háborog most az életed vagy kívül, vagy belül. Ki tudja melyik a súlyosabb? Nekem az az érzésem, az a nehezebb, amikor valakinek az élete belül csap óriási hullámokat, s úgy érzi, hogy süllyed. Nem mindig az a nagyobb vihar, amikor az állásunkat támadják – hanem amikor a lelkünket érezzük összetörni belül. Milyen jó, hogy számunkra mindig meg van terítve az asztal, és a viharokat lecsendesítő mi Urunk Jézus Krisztus kezéből átvehetjük az Ő Lényét, Testét, Vérét és Ő mondja nekünk:
– Bízzatok! ÉN VAGYOK! Ne féljetek! velem biztosan megérkeztek oda, ahová kell – és nem történik semmi bajotok; ne féljetek!
Ezt mondta Pál apostol a többieknek – és igaza lett!
772. dicséret: Hadd menjek, Istenem, mindig feléd… (a régi énekeskönyvben: 422. dicséret)