Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: A Prédikátor könyve 4. részének 4. verse:
„És láttam, hogy minden fáradozást és sikeres munkát az emberek kölcsönös irigysége kíséri. Ez is hiábavalóság és hasztalan erőlködés!”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
A legnagyobb, emberek által okozott nyomorúság tulajdonképpen az irigységből származik, ami a Jézus halálát is okozó, leghalálosabb bűn és leglényege abban áll, hogy a jót nem tudjuk megbocsátani, a legjobbat meg akarjuk ölni. Természetesen okozhatunk egymásnak nyomorúságot, más körülmény-rendszerben, más lelki helyzetben, más indulatból is. De az igazán Isten által elítélt nyomorgatás, más megsértése és megbántása csak akkor esik Isten ítélete alá, ha az abból az irigységből származott, amelyről az evangélium szenvedés-történetében is olvasunk. „Pilátus jól tudta, hogy Jézust irigységből adták kézbe” (Máté 27,18). Ha tehát vigyázatlanságból, idegfeszültségből, lelki türelmetlenségből bántottál meg valakit, akkor – szabad így mondanom – bocsánatos bűn. Mert az ember mai apokaliptikus időben való élete olyan, hogy lelke zaklatott, idegzete fáradt, élete hajszolt és közülünk egyikünk sem angyal és egészen biztos, hogy közülünk, még ha angyalok állnak mellénk isteni őrangyalként, akkor is, egyikünk sem Jézus Krisztus. Tehát ezzel kapcsolatos gyengeségeinket nyugodtan vihetjük bocsánatos bűnként Istenhez lelki próbáinkban: „Jézus, légy velem, el ne tántorodjék tőled életem”. De valóban Isten-, Krisztus-, Ige-gyilkos, embert kárhoztató bűn, ha irigylem a másiktól az isteni irgalmat, irigylem a másiktól az életet, irigylem a másiktól saját személyiségének kegyelmi ajándékait, a világmindenségben azt a csodálatos gyújtó pontot, ahová őt küldte Isten, hogy ott ő imádkozzék, ő szenvedjen, ő alkosson, ő üdvözüljön. Ez az irigység, amely a másik ember életének azért akar rosszat, hogy neki jobb legyen: valóban halálos bűn.
A Krisztus-gyilkosság mélypontját itt kell aprópénzre váltani. És a legapróbb pénz talán abban áll, amikor arról beszélünk, hogy ha valaki szomszédjának két kecskéje van, őneki pedig csak egy, akkor Isten szerint való, ha körömszakadtáig megfeszíti maradék erejét és addig dolgozik, amíg neki is két kecskéje nem lesz és ezáltal egy bizonyos kielégületlenségi állapot benne megszűnik, élete megkönnyebbedik. De ha valakinek ez az egyenlőség oly módon tűnik elérhetővé, hogy mindent megtesz azért, hogy dögöljön meg a másiknak az egyik kecskéje, hogy neki is csak egy legyen – ez a halálos bűnnek a legapróbb pénzre váltása. A kettő között, az Isten-gyilkosság és a kecskepusztítás között az irigység teremt közös nevezőt, pedig – ó, milyen hatalmas távlata van a szenvedés-okozás különböző irigység-kiadásainak! Amikor irigyeljük a másik ember gyermekének a tehetségét. Nem tudom, de úgy tűnik előttem, hogy ha sok vétek van is dicsőségvágyból, az olimpiai aranyérmek doppingszedési nyomorúságai körül most már úgy tűnik: a sikert, a dobogót, a magyar himnuszt és a dicsőséget irigylik attól, aki megdolgozik érte. És alázzák, letaposva őt, nem a sárga földig, hanem a sírgödörnek a mélyéig. Itt valóban vigyék a hiú dicsőséget, ha valóban nem tisztelik, hogy ha nem tisztelik az emberi méltóságot.
Ahogyan a témájában giccses, de megfogalmazásában gyönyörű Cyrano de Bergerac végső szavai az őt irigységből támadóknak, itt is el lehet mondani:
Kitéptétek kezemből a babért, a rózsát s mindent, ami kincset ért.
Vigyétek hát! De valamim maradt, amit irigység, csúf, rossz akarat nem vehetett el; ezt ma este még,
Ha majd előttem feltárul az ég, s jó Istenemhez felszállok a mennybe, magammal tündöklőn viszem be,
Mert foltja nem volt egy parányi sem. És ez, gazok: ez a becsületem.
715. dicséret: Lelki próbáimban, Jézus, légy velem… (a régi énekeskönyvben: 338. dicséret)