Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Pál apostol Korinthusiakhoz írt második levele 9. részének 7. verse:
„Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül, vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Ebben a világban irtózatos harc folyik afelől, ki a tulajdonosa a javaknak: az egyén-e, amint a magántulajdonra berendezett társadalom hirdeti, vagy a közösség, amint a köztulajdont követelő társadalmi mozgalmak hirdetik. A Szentírás tanítása szerint minden jószágnak, értéknek, haszonnak, testi, lelki, földi és mennyei jónak valóságos tulajdonosa Isten. Ki is lehetne más, mint az, aki teremtette az eget és a földet s mindazt, ami benne van?
Isten ebből az Ő roppant gazdagságából teremtményeinek ajándékokat ad: mérhetetlen nagy és sokféle ajándékokat. Adja például a földet, hozzá a napot, szelek és felhők járását, maghozó füveket, hogy nőjön kalász és legyen kenyér. De nem lenne, ha nem adná még hozzá ajándékul az emberi test erejét, az elme fényét és leleményét, a szorgalom állhatatosságát, mindazt, ami az embert naggyá teszi a természet meghódításában. Még ezen felül, jókedvű adakozó-képpen, külön és minden évben másként, adja az aratást, a gyümölcsöt, a szüretet; Isten ajándékozó Isten.
Ebből az következik, hogy mi minden javunkkal, egész életünkkel Istennek tulajdonai vagyunk. Nemcsak azért, mert teremtett, hanem azért is, mert drága vérén megváltott, továbbá Szentlelkével naponként vígasztal, világosít és éltet. Ámde, ha minden Istené, könnyen ér az a kísértés, hogy semmit sem adok neki. Ezért rendeli az Ige a tized szent intézményét, jelképes kiábrázolását annak, hogy minekutána mindenünk Istené, sőt mi magunk is az Övéi vagyunk, mi, e felséges királyunknak, királyi joga elismeréséül, alattvalói hódolatunk jegyéül, visszaadjuk az Ő dicsőségének szolgálatára, neve magasztalására a nekünk adott javak tizedét, a szent dézsmát.
Ezzel elismerjük, hogy minden javunkban csupán sáfárok vagyunk. Isten házában, birtokában lakunk, az Ő majorságában gazdálkodunk s mindezért neki a szent dézsmát, a tizedet megfizetjük. Ez a dézsma tehát minden emberi jövedelemnek egy tizede. Ezt kell Isten dicsőségére adnunk. Ebből kell élnie az anyaszentegyháznak és a szűkölködő szegényeknek, ebből épüljenek az imádságnak és a tudománynak hajlékai és ez legyen a jobb kéz adakozásának folyton újuló és mindig elfogyó fedezete.
Gondolatra kevés, próbára, valóságra sok, Isten kegyelméből elég. Gyakorolja mindenki, de nem zúgolódva, sajnálkozva, letagadva, mint rákényszerített kellemetlen adót, hanem megcsókolva, remegő kézzel, áhítatosan felajánlva, kicsorduló hálával, megemlékezve az ígéretrtől: „a jókedvű adakozót szereti az Isten.”
192. dicséret: Drága dolog az Úr Istent dicsérni… (a régi énekeskönyvben: 450. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/draga-dolog-az-ur-istent
