Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Mózes második könyve 20. részének 12. verse:
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Isten kőtáblára vésette a szülők iránti tisztelet nagy parancsolatát. Isten minden parancsolata valami mondhatatlanul drága ajándékát védelmezi velünk szemben, a mi számunkra. Alig van nagyobb ajándéka Istennek, mint az, amit szüleimben bírok s kevés olyan ajándéka van, amit annyira kell védelmeznie velem szemben, mint ezt. Isten úgy rendelte, hogy szüleinken keresztül vegyük magát az életet. Rájuk bízott minket és szívükbe oltotta az Ő gondviselő szeretetét. Az anyai szem vigyázott, óvott; az atyai gondosság táplált, fegyelmezett, mindkettőjüknek lelke nevelt, imádsága és áldozata éltetett. Mögöttük végtelenbe kígyózik és az Isten szívéig ér az az óriási életfolyam, amelynek egyik hulláma én vagyok. Látnom kell, hogy a legnagyobb áldásokat rajtuk keresztül vettem s Isten az én életembe teremtő és formáló kezével rajtuk keresztül nyúlt bele. Mikor rájuk nézek, tekintetem Isten felé fordul s mikor őket tisztelem, Isten előtt hajlok meg. Ők azok, akik engem legjobban megértenek. Soha földi szív nem volt és nem lesz, amelyiknek annyival tartoznék, mint nekik. Hálámat tetézi, hogy mindenki más többet fog követelni tőlem, mint ők. Többet követel tőlem élettársam, ezerszer többet gyermekem. De szüleim mindig ingyen, mindig önmagamért és teljes áldozatossággal szerettek engem.
Hogyan tudnám ezt nekik meghálálni? Ha minden gondolatomat erre fordítanám, akkor sem sikerülne, mert csak kifárasztanám vele őket. Azért gondolok reájuk áldólag, csendesen. Hordozom e világban nevüket, arcuk vonásait; láthatatlan kitüntetésként viselem homlokomon csókjaikat. Azt akarom, hogy örömük teljék bennem s úgy gyönyörködjenek életemben, mint a lemenő Hold az ébredő Napban. Ha Isten úgy rendeli, boldogan fogom öregségükben gondjaikat felvenni s megpróbálom megszolgálni parányi részét annak, amit én velem tettek. Gyengeségüket gyöngéden hordozom, hibáikat elfedezem, mint egykor ők tették velem. Békés, csendes otthont igyekszem teremteni nekik s gyermekeimet úgy nevelem, hogy nagyon szeressék őket. Kérem Istentől számukra és számomra azt a nagy kegyelmet, hogy utolsó óráikon mellettük lehessek s olyan hűséggel vegyem karjaimra elhanyatló fejüket, mint amilyennel ők karoltak át, mikor a fájdalmaknak és édes örömöknek órájában, a vér és könny szent liturgiája közt egykor megszülettem.
119. zsoltár: Az oly emberek nyilván boldogok…
Az oly emberek nyilván boldogok by Magyarországi Református Egyház (soundcloud.com)
