Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: Zsoltárok könyve, 23. zsoltár
Mai ószövetségi igénk: Zsoltárok könyve, 23. zsoltár 1. és 5.a versei:
„1, Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
5a, Asztalt terítesz nekem…”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Ki nekem az én Istenem? Előszöris pásztorom, másodszor: vendéglátó Gazdám. Ezzel a képpel az emberi művelődés egészen más fokára érünk fel. A nomád élet megszűnt, falvakban és városokban lakik a nép. Az országokat utak hálózzák be, s azon jő-megy a kereskedéssel, igazgatással, lelki munkával foglalkozók sokasága. De nincs vendégfogadó éjszakai szállásra, vagy nagyon kevés, pedig az emberek gyalog járnak, mert nincs közlekedési eszköz. A szamár fényűzés, fehér szamáron fejedelmek járnak.
Ezen segít a vendégbarátság íratlan, de annál mélyebben gyökerező törvénye. A keleti ember még ma is legfőbb örömének és kiváltságának azt tekinti, ha ismeretlen utast vendégül láthat. Bőkezű, talán fejedelmi gazda s szegény fáradt vándor – nagyon gyakori mozzanat a mindennapi életben, még gyakoribb a mesében és az elbeszélésben. Mennyire magától értetődő, ha a Szentírás ezt a képet átviszi Isten és az ember viszonyára. Hiszen Kosztolányi Dezső is azt mondta egyik legszebb költeményében:
Úgy érzem, én barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
A költőkirály egy nagy ismerős Úrnak vendége volt: az élő, jóságos és dicsőséges Istennek. A vendéglátás három mozzanatból áll: a várás vagy készület, a lakoma és a búcsú.
„Asztalt terítesz” ez a várakozás vagy az előkészület. Óh, mennyi mindent tesz Isten arra, hogy várjon. Maga a missziói igehirdetés, az örök hivogatás ilyen asztalterítés. Isten hazavár. Akár künn áll a kapuban, mint a tékozló fiú édesatyja, és nézi, jön-e már elbujdosott fia, és ha jön, elébe szalad és átkarolja; akár a királyhoz hasonlatos, aki sok vendéget hivogatott, s szomorú arccal hallgatja, milyen kopasz mentséggel térnek ki a meghívás elől, vagy haragtól szikrázó szeretettel szólítja a nem hivatalosakat, a csonkabonkákat, a keresztutak és sikátork koldusait, és mindig harsog biztatása: még van hely, még mindig van hely!
Te már ott vagy-e a királyi vendégségen? Ha ott vagy, látod e lakoma dicsőséges gazdagságát és megáradó örömét: „Elárasztod fejem olajjal, csordultig van a poharam”. Az Istennel való együttlakozás kibeszélhetetlen áldása és gazdagsága van itt kiábrázolva. Ez az élet teljessége a földi élet csúcspontja és az örökkévalónak előképe és záloga.
A búcsú. Dávid, az öreg, megcsendesedett, annyi harcon és lelki viharon átment ember, summázza élete legfőbb tanítását. Ez pedig így hangzik – helyesebb fordításban -: életem minden napja jóság és kegyelem. Szívét eltölti mérhetetlen hála, s a hit optimizmusának boldog verőfényében tűnik el az Úr házának kárpitja mögött. Az „Úr háza” lehet palotájának az a szárnya, ahol a frigyládát őrizték, mert még a templom nem volt felépítve. Lehet egy azok közül az örökkévaló hajlékok közül, amelyekről ezer év múlva Jézus beszélt. De mindenesetre az Isten közelléte, sátora, arca, zsámolya; Krisztus.
Krisztus, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a jó Pásztor.” Isten benne pásztorol, mint közösséget, és mint egyént. Ő a mi vendéglátó Gazdánk is, aki asztalához hív, kezünkbe adja poharát, testével és vérével táplál. Kebelére hajtott fejünket elárasztja áldása, öröme és szeretete olajával. „Én és az Atya egy vagyunk.”
Aki tulajdonába vett, mert letette az életét miérettünk. Senki ki nem ragadhat az Ő kezéből.
23. zsoltár: Az Úr énnékem őriző pásztorom…
