Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: Pál apostol rómaiakhoz írt levele 7. részének 14-25. versei
Mai újszövetségi igénk: Pál apostol rómaiakhoz írt levele 7. részének 24. verse:
„Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?”
Nagy Lajos lelkipásztor (Mckeesport, Pennsylvania) gondolatai:
Az édenből kiűzött ember tudta, hogy vétkezett. Valami dacos könnyelműséggel vállalta az ember tragédiájának útját, melynek szegélyén tövis és bogáncskóró terem. Ha éhség gyötörte, akkor előbb hullania kellett orcája verejtékének, keserves valutájának, amivel fizetett, míg megelégíttetett. Útitársa lett a bánat és a szenvedés, a betegség és a kereszthordozás. Bűne rést nyitott a boldogság és a szépség birodalmának kerítésén és beeresztette a legnagyobb ellensége fejedelmét: a halált.
Azután elindult az ember a maga vágyainak végtelen pusztaságába. A mámorok, a vágyak útján mocsárba tévedt, az első testvéri vér kiontása után újabb és újabb vérre szomjazott. Futott Istentől, akihez lelke mélyén nosztalgikus ősi vágy vonzotta. Nem kellett neki Isten, de nem tudott élni nélküle s megcsinálta magának a kis isteneit, szent nevétől borzadt és mégis vakmerő lázadásában ajkára vette. Mindig távolabb ment Istenétől, ködbevesző kép lett számára az Istennel való együttélés, a boldog Éden kertje, de annál inkább sírt utána a lelke. Szolgaságból szolgaságba menekült, vagy hajtotta nyomorúsága. Rémes éjszakákon, korbácsos nappalok után rádöbben arra, hogy jaj az atyai hajlék, az ígéret földje az övé volt, akkor nem értékelte s most minden elveszett. Már csak álmok és sóhajok vannak felőle, a lélek is csak az álmok szárnyán tud feléje szállni. A valóság a rabszolgaság, a korbács, a tűző nap, a verejtékből épülő kőrengetegek, a pelyva, a csajkában hozott étel, a skatulyázott élet, ahol az ember személyisége egy üres, élettelen számmá semmisül. Azután az ember vakmerő vállalkozásba kezd; elindul elvesztett világa felé, amely az övé volt, amit neki ígértek. Az ember a boldogság világából indult ki és oda menetel vissza Istenéhez. De jaj, az út égető pusztán vezet keresztül. Hátunk mögött egy otthagyott világ, amely korbácsolt sarat tapostatott velünk, de néha húsos fazekai mellé is leültetett. Előttünk egy életre terjedő pusztaság, veszedelmeivel, nyomorúságaival, próbáival.
Uram, mutasd meg az utat, hogy az elveszett birodalmat megtaláljuk, hogy az útról el ne tévelyedjünk!
Isten az útra tíz jelet tett ki, figyelj rá; hazatalálsz. Csak a két kőtáblára írt Tízparancsolatnak engedelmeskedj, biztos megérzed. Itt van előtted az élet és a halál; válassz ember! Tudni akarod, hogy milyen messze tévedtél; nézd, a törvény megmutatja. Tudod mit érdemelsz; a törvény amit adtam, felel rá. Tudni akarod, hogy milyen viszony van köztem és közted; nézd végig parancsolataimat. Tudni akarod, hogy ki vagy; nézz bele a törvény tükrébe! Önismeretre másutt nem jutsz el, a hazafelé vezető utat nem találod meg, csak úgy, ha csak a törvényre nézel, ha a törvény útján jársz!
291. dicséret: Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat… (a régi énekeskönyvben: 229. dicséret)