Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Márk evangéliuma 15. részének 32. verse:
„A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le a keresztről, hogy lássuk és higgyünk.”
Hajdu Péter lelkipásztor (Kelenföld) gondolatai:
Izrael népének akkori vezetői, a főpapok és írástudók tiltakoztak Jézus messiás-volta ellen, a tanítványok és a virágvasárnapi sokaság viszont messiásként üdvözölte Őt és Ő el is fogadta ezt a hódolatot. De vajon Jézus hogy vonatkoztatta magára az ígéreteket? Mindnyájan ismerjük azt a jelenetet az evangéliumból, amikor Jézus megkérdezte tanítványait: kinek mondják Őt az emberek? A tanítványok azt felelték: némelyek Keresztelő Jánosnak, némelyek Illésnek, vagy egynek a próféták közül. Arra a kérdésre, hogy „ti kinek mondtok engem”, Péter a tanítványok nevében ezt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. Ezután kezdett Jézus arról beszélni, hogy az Ember Fia sokat fog szenvedni a vénektől, a főpapoktól, meghal, de harmadnapon feltámad. Tehát Jézus úgy vonatkoztatta magára az ígéreteket, hogy a tanítványok reménységét kiigazította. Ezért nem nevezte Ő önmagát sohasen Krisztusnak, vagy Messiásnak, inkább úgy szerette magát nevezni: Ember Fia. Ez azt jelenti, hogy Jézusnak megvolt a messiási öntudata, de élhárította magától azt a vélekedést, mintha Ő olyan Messiás vagy Király lenne, aki a földi élete idején e világtörténeti korszakban hatalommal és erővel uralkodik, maga alá gyűri a nemzeteket, népét pedig soha nem volt dicsőségre emeli. Jézus elutasította magától az uralkodó messiási gondolatot, és azt mondta önmagáról, hogy Ő Ember Fia, aki szenved, keresztre feszítik, meghal és miután szenvedett és meghalt, azután feltámad. Jézus messiási tudatának az alapjául szolgáltak a próféták jövendöléseiből Ézsaiás bizonyságtétele az Úr szenvedő szolgájáról, Zakariás próféciája a szegény és szamárháton ülő Békesség Fejedelméről, aki nem hatalmaskodni jött, hanem szelíden és alázatosan vonul népe életébe. Jézus tehát magát olyan Messiásnak tartotta, akinek a neve: Ember Fia. Ezzel az ön-megjelöléssel az Isten Felkentje úgy azonosította magát az emberrel, hogy egyszersmind átérezte az Istennel való közösséget, ami leginkább az „Én vagyok”-kal kezdődő önkijelentéseiben tükröződik. Ugyanakkor Jézus messiási öntudata különbözött a Messiásról való általános elképzelésektől, mert Ő – eljövetelének földi szakaszán – nem uralkodó messiás-királyként tündökölt, hanem a magát feláldozni akaró Isten-Küldötteként, mint Ember Fia szolgált. Azok, akik a hatalma erőpróbáját várták tőle, végzetesen félreértették.
A főpapok és az írástudók is félreértették Jézust, amikor a kereszten arra biztatták: „szálljon le a keresztről, hogy lássuk és higgyünk.” Tulajdonképpen az igazság körül tapogatóztak, de mégis tévelyegtek, mert nem értették, miben áll Jézus messiási mivolta. Jézus nem azért nem szállt le a keresztről, mintha nem lett volna hatalmában – hiszen hatalma és dicsősége megmutatkozott amikor feltámadt, és a valóság az, amit magáról mennybemenetele előtt mondott: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön…” – hanem azért, mert az Úr szenvedő szolgájaként akart népe királya lenni. Isten dicsőségét és hatalmát az áldozatban és a szeretetben akarta bizonyítani. A főpapok és az írástudók gúnyolódtak és azt mondták: „A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le a keresztről, hogy lássuk és higgyünk.” De Jézus messiási logikája egészen másként mutatkozott meg. Nem szállt le a keresztről, hanem szenvedett és meghalt a világ bűneiért, azért, hogy az emberek higgyenek Őbenne és ez a hit egyszer látássá váljék az Isten ígéreteinek beteljesedésében.
Értjük-e a kettő között a különbséget? A főpapoknak és az írástudóknak az a kívánsága, hogy először mutatkozzék meg hatalma, hogy lássák, és azután higgyenek. Jézus megfordítja ezt a gondolatmenetet, mert azt akarja, hogy először higgyenek Őbenne és ez a hit váljon aztán látássá az Ő dicsőségének megtapasztalásában.
825. dicséret: Hinni taníts, Uram… (a régi énekeskönyvben: 479. dicséret)