Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: Máté evangéliuma 22. részének 1-14. versei
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 22. részének 14. verse:
„Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.”
Szabó Imre lelkipásztor (Sárbogárd) gondolatai:
Mindjárt az elején meg kell vallanom, hogy nagyon szeretem ezt, az olvasásra ajánlott részben szereplő példázatot, mert valahányszor olvasom, mindig egy felejthetetlen élményem jut eszembe. Hét éves voltam, amikor meghalt édesapám. Anyám elment cselédnek a városba, én meg nagyszüleimnél maradtam szülőfalumban. Egyszercsak hírül vettük, hogy Kis Sándor unokabátyám nősül. No,majd meglátjuk, mennyi tisztesség van a te Szabó famíliádban – mondta anyai öreganyám. Meghívnak-e a lakodalomba? Mert apád után téged illet a meghívás. Aztán eljött a nap, amikor a vőfélyek – hívogatók – régi módon: felpántlikázott bottal, rigmusokkal elindultak a faluba a kijelölt házakhoz. Öreganyámmal szívszorongva lestük, betérnek-e hozzánk is? Amikor a szomszéd portához értek, hirtelen átvágtak a másik oldalra. Erre mi öreganyámmal bementünk a konyhába, és egymás nyakába esve keservesen elkezdtünk sírni. És ekkor hirtelen betoppantak a vőfélyek, rázendítettek a rigmusra – az én kicsi szívem pedig majd meghasadt az örömtől. Mégsem felejtettek el, hivatalos vagyok én is. Egyszóval az én számomra rettenetesen nagy megtiszteltetés volt ez a lakodalmi meghívás.
A királyi menyegzőről szóló példázatban viszont éppen ennek ellenkezőjét mondja el Jézus: a meghívottak egyáltalán nem hatódtak meg, és nem érezték különös megtiszteltetésnek a meghívást.
A példázat egyik üzenete az, hogy ebbe a lakodalomba hivatalosak vagyunk, vagyis Isten országába. Néha azt szoktuk mondani: mindenki hivatalos. De nem szükséges túlszárnyalni Jézust, ő pedig csak annyit mondott, hogy sokan vannak az elhívottak. Mindenesetre a legnagyobb kitüntetésnek és kiváltságnak tarthatjuk, ha hallhatjuk és végezhetjük a meghívást. Mi lelkipásztorok vagyunk azok a szolgák – vőfélyek -, akik hívogatunk, és a gyülekezet az, akinek át kell adnunk a meghívást. Így alkotjuk együtt az eklézsiát, vagyis a kihívottak gyülekezetét, ami nem más, más, mint az egyház eredeti, bibliai neve.
Sokan azonban egyáltalán nem érzik megtiszteltetésnek a meghívást. Nem kívánnak részt venni a menyegzőn. Ahogy a példázat mondja: mit sem törődve ezzel, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe. Nekik fontosabb dolguk van a menyegzőnél.
Mennyire találó ez a kép a mai állapotokra is. Szinte minden fontosabb az emberek számára, mint az Isten országa. De mi lehet fontosabb az üdvösségnél? Az élet egyszeri és visszahozhatatlan alkalom, és örök sorsunk, üdvösségünk, vagy kárhozatunk itt dől el.
Vessünk itt közbe egy kérdést: mit jelent ma elfogadni az Isten országába való meghívást? Ha a menyegző hasonlatánál maradunk, akkor azt kell mondanunk, hogy a vendégeknek a lakodalmas házhoz kell menniük. Ez a lakodalmas ház számunkra a gyülekezet. A gyülekezet nem azonos Isten országával, de mivel az Úrral a gyülekezetben találkozhatunk, ezért a gyülekezetbe kell jönnünk. Mert az Úr az Ő jelenlétével elsősorban mindig a gyülekezetet ajándékozza meg. Ahogy mondotta is: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük.” (Máté 18,20)
Még egyszerűbben szólva: meg kell jelennünk az istentiszteleteken, gyülekezeti alkalmakon. Nem mondhatom: lélekben én is ott vagyok a templomban. És legfőképpen nem mondhatom, hogy tudok én itthon is imádkozni, magamban is gyakorolni az én hitemet. Sokkal többről van szó! Menyegzőről van szó, vagyis találkozásról, együttlétről, közös asztalról, örömről.
281. dicséret: Mondjatok dicséretet… (a régi énekeskönyvben: 196. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/mondjatok-dicseretet
