Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 3. részének 16. verse:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Mit jelent a testi halálra nézve Jézus szava; „egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A középkorban talán leghitelesebben Francois Villon mondta el, hogy mit jelent a halálnak arcába nézni krisztusi lelkülettel. Csodálatos pl. az „Akasztófavirágok balladája”, amelyet akkor írt, amikor a halálos ítéletet kimondták felette. Ő pedig kérte azokat, akik látják őt két cimborájával együtt az akasztófán függeni, hogy imádkozzanak érte:
Hogy a Göncöl kocsisa fel a bakra
Vegye magához e három gonoszt,
S vad vágtában vihesse a magasba,
Hozzá, ki már csupán kegyelmet oszt!
És kérd reánk az Ő szerelmét,
Hogy a bitóról hófehéren
Megoldja Villon árva lelkét,
Krisztus nevében. Ámen, ámen.
Aztán a „Haláltánc balladá”-ban minden egyetemessé válik: minden embernek meg kell hallania ennek a haláltánc balladának csodálatos érzelmi hullámain, művészi ihletésű lelkületén át, hogy „kufárok voltunk…, hogy tunyán henyéltünk, hogy buján fetrengtünk, hogy balgán játszottunk, hogy a titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek…” És utána jön a nagy irgalomért való esdeklés! A legutolsó versszak – a császárnak, az orvosnak, a bankárnak, s a dámának a versszakai után – elér a legnagyobb bölcsességhez:
A vén paraszt már tudta, s várta
Alkonytájt kinn az udvaron:
Görnyedt testünknek nincsen ára.
És meghalunk, mint a barom.
Kaszás testvér, sovány a földünk,
könyörgök, egyet tégy nekem:
Ha vinned kell, szórd szét trágyának
E testet künn a réteken!
Ő rábólintott, s vitte lassan.
S úgy szórta, szórta, szórta szét,
Mint magvető keze a búzát
Vagy pipacsot az őszi szél.
A földbe térünk mindahányan,
S az évek szállnak mint a percek,
Véred kiontott harmatával
Irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A középkori embert az evangélium lelkületével és ugyanakkor az evilági reménytelenség és egy „csak túlvilági” reménység kényszerű állapotával legalább a halálnak lehelete – még ha Francois Villon-fajta rablógyilkos volt is – odakényszerítette hirtelen Istennek a trónusa elé. Természetesen ez nem mindenkire érvényes végső megoldás. Ennek alapján nem lehet azt mondani, hogy éljünk csak egy földi élet múlandóságának abban a mámorában, amikor embereken átgázolva embertelenül is boldogok leszünk és majd a végén megtérünk. A lator nem azért üdvözült, mert élete utolsó pillanatában megtért Krisztushoz, hanem azért, mert Krisztussal való találkozásának első pillanatában Őhozzá tért. És nyilvánvaló, hogy nem lehet egy gyertyát a Sátán szolgálatában elégetni és azután a füstjét Istennek az arcába fújni. Talleyrand, Napóleonnak oly sokszori minisztere egész életében mindenkit eladott – mondják, az édesanyján kívül, de őt csak azért nem, mert nem volt rá vevő. És amikor elérkezett életének az utolsó pillanata, futárokat menesztett papokért, hogy gyónjon, áldozzon, utolsó kenetet akart felvenni. És erre mondták életrajz-írói: Talleyrand egész életében becsapta Istent, de halálakor még a Sátánt is! Természetesen ezt az az ige cáfolja meg – bármily szellemes mondás is -, hogy: „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratja is.” (Gal 6,7) De nyilvánvaló, hogy az élet utolsó pillanatában való megtérés, ami a középkorban élő embernek magától értetődő volt, a felvilágosodott és megvilágosodott 20. századi ember számára már rendkívül gyanús és nem magától értetődő útlevél az örökkévaló Isten szívébe, az Ő örökkévaló életébe. Mi már sokkal kritikusabbak, életünket és a világ életét sokkal inkább Isten irgalmára bízók vagyunk. Annyira, hogy ha mi nem is tudunk talán Benne hinni, nem is tudunk talán Előtte a megtérésnek örömével hódolatot bemutatni és üdvösséget találni az Ő színe előtt, tudjuk, egyedül Isten irgalmától függ, hogy halálunk szép halál és az örökkévalóságba való bemenetel legyen.
728. dicséret: Rád tekint már hitem… (a régi énekeskönyvben: 466. dicséret)
