Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 3. részének 16. verse:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Isten szeret és ad, az ember hisz és él! Mit jelent ez: Isten szeret? Miért állandóan csak ennyit mondunk múlt időben: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta”, mikor mi, úgy mint gyülekezet, mint hívő lelkek, mint az emberiségnek most élő tagjai éppen abból a kegyelemből élünk, hogy ez a múlt idő állandóan jelen idővé változik át: „úgy szereti Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adja...!” Ez az állandó jelen nem más, mint folyamatos időszerűvé válása, szakadatlan aktualizálódása annak az örök perfektumnak, befejezett múlt időnek, amely az idők teljességében – karácsonykor, nagypénteken, húsvétkor – bekövetkezett. De elhatároztatott már, „mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva”, amikor a Bárány a világ alapjának felvettetése előtt Istennek szíve szerint, örök tanácsvégzése szerint megöletett és a szabadság kockázatával teremtett, bűnbe hulló világért oda áldoztatott. Ezt az egyszeri, tökéletes jézusi áldozatot a golgotai kereszten megismételni lehetetlen. De a mi életünk számára aktualizálni: Éppen ez a feladata minden istentiszteletnek, minden igehirdetésnek, minden igehallgatásnak, minden csendes imádságnak a te belső szobádnak a mélyén, minden szív-rezdüléses, Istennel való kapcsolatnak, amelyben lényed belső végtelenje Isten felülről való, örökkévaló, személyes végtelen életével, hit és imádság segítségével kapcsolatba kerül: a bűnös ember a kegyelmes Istennel találkozik. Ebben az értelemben eme örök perfektumnak: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” az állandó aktualizálódása értelmében mondhatjuk ki jelen időben a mostani üzenetet: ISTEN SZERET! Éspedig Isten szeret egészen más szeretettel, egészen mássá tévő szeretettel, örökkévaló szeretettel.
Egészen más szeretettel szeret az Isten, mint amivel mi szeretünk. Ez az egészen más szeretet jelent meg és öltött testet a mi Urunk Jézus Krisztusban. Amikor azt mondja: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek!” – mi új ebben a valójában régi igében: (Ahogy) „én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”? Ez az „úgy„ szócska visszhang a mai igénk egészen más isteni szeretetet hirdető üzenetére: úgy szereti Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adja! Egészen más szeretet ez, mint a miénk. A mi szeretetünk késlekedő, az övé megelőző; a miénk kínzó, az övé szenvedő: a miénk gyilkos, az övé halálos; a miénk tragikusan szomorú, az övé győzelmesen örvendező, megváltó szeretet! Lehet, hogy úgy látszik, hosszú évtizedeken, emberöltőkön, évszázadokon keresztül, hogy ez a szeretet nem mindenható, de ha ennek a szeretetnek a tüzébe tekintünk, ott a golgotai kereszten, és csak ennek a szeretetnek a csaknem 2000 éves diadalútjára nézünk, úgy, ahogy most is szívtől szívig suhannak mennyei léptei, úgy, ahogy minden arcon végigszánt égi tekintete; úgy ahogy Előtte szívek porba hullanak, hitnek és imádságnak szárnyain a végtelenségig repülnek fel; új lélekért könyörögnek, újult akaratért; és új teremtéssé változnak át, – akkor el tudjuk hinni a bizonyságtételt, hogy ez az egészen más Szeretet mindenható, egészen mássá tévő Szeretet. És nélküle minden csak elpusztulhatna.
És tudjuk, hogy ennek az örökkévaló és mindenható szeretetnek hatalma oly nagy, hogy láthatatlanul is a világmindenség csúcsán „székét a csillagok fölé helyezteti, himnusza túlharsogja összeomló és újjászülető egek robaját!” (Ravasz László)
758. dicséret: Az Isten Bárányára… (a régi énekeskönyvben: 459. dicséret)