Hitünk hősei

Kálvin János 1509-ben született a franciaországi Noyon városában. Apja – aki püspöki titkár volt – révén megismerte az egyház belső életét, és tanulmányaihoz egyházi ösztöndíjat kapott. Először Párizsban tanult, majd Orléans-ban elvégezte a jogi akadémiát. 

Életének ilyen indítása után kényelmes, jómódban tölthető életet élhetett volna, de egy – Luther villám-élményéhez hasonló – élmény (amire ő csak ködösen utalt),  olyan belső indíttatással töltötte el, hogy a reformáció felé fordult. 1533-ban egy, a párizsi egyetemen elhangzott évnyitó beszédre felfigyelt az egyházi hatóság, így az előadónak és baráti körének – benne Kálvinnal – el kellett menekülnie. Visszatért szülővárosába, lemondott egyházi juttatásairól. Nemcsak a római katolikusságtól fordult el, hanem a humanizmustól is; azt vallotta, hogy a humanista számára az alap az ember, az emberi értelem, és a cél az ember tökéletessé válása. Számára azonban, mint reformátornak a kiinduló pont Isten, az Isten kijelentése – tehát a Szentírás, az egyedüli cél pedig Isten dicsősége: Soli Deo Gloria. Az akkori humanisták nem voltak istentagadók, de a bűn megítélésében eltért véleményük a reformátorokétól.

Bázelbe költözött, mélyrehatóan tanulmányozta a teológiát, nagy művének, az Institutio-nak első változatát itt írta meg. Ennek a műnek teológiai vonatkozásain túl a francia nyelvre is olyan megújító hatása volt, amilyen Luther bibliafordításának, műveinek a német nyelvre. 

Egy utazása során Genfben töltött el egy éjszakát. Ekkor egy bázeli lelkész – Farel – rávette Kálvint arra, hogy a tanulmányai folytatása helyett a városban maradjon, mert ott van szükség rá a gyakorlati életben. A vitájuk során ezt mondta Kálvinnak:

A későbbiek során Kálvin leírta, hogy ezek a kemény szavak más emberré tették. Genfben maradt, igét hirdetett, tanított. Több reformjavaslatot készített és adott át a városi tanácsnak, sokat közülük el is fogadtak. Törekedett arra, hogy az egyház presbitériuma döntsön az egyházi kérdésekben, és a presbitérium válassza a lelkészeket. A gyakorlati megvalósítás során azonban komoly ellentét alakult ki a tanács és az egyház vezetése között. 1538-ban ez az ellentét feloldhatatlanná vált; a városi tanács az egyház megkérdezése nélkül elrendelte, hogy változtassanak az úrvacsora kiszolgáltatásán berni mintára, ahol a lutheri hagyomány szerint történt ez: kenyér helyett ostyát használtak. Itt nyílván nem külsőségről volt szó, hanem az esemény teológiai töltetéről. Kálvin és Farel ezt nem fogadta el, döntésük az volt, hogy így nem szolgáltatják ki az úrvacsorát. A városi tanács erre mindkettőjüket száműzte Genfből.

Kálvin Strassburgba ment. Itt egy másik nagy reformátor – Martin Bucer – tevékenykedett, felkérte Kálvint, hogy a francia menekültek körében vállalja el a lelkipásztorkodást. Kálvin a további tanulmányok helyett újra a gyakorlati munkát választotta, Bucer-vel megszervezték reformátori szellemben a liturgiát és a presbitériumot.

Kálvin megnősült. A strassburgi reformátorok mind családi életet éltek, Kálvin is ennek a pártján állt, de a választás nem volt egyszerű a számára látszólag egyszerű, de mégis rendkívül igényes elvárásai miatt. Farelnek írta ezzel kapcsolatban:

1540-ben elvette Idelette du Bure-t. Három gyermeke született, de mindannyian elhunytak kicsi korukban.

Genfben közben római katolikus egyház megpróbálta a várost rekatolizálni. Jakab Sadoleto bíboros tudományos igényességgel megírt levélben fordult a városi tanácshoz. Ők Kálvinhoz fordultak segítségért. Kálvin a vele történtek ellenére elvállalta a válasz megírását, aminek hatására a bíboros „visszavonult”.

Ezután visszahívták Genfbe, amit hosszú vívódás után hozott nehéz döntése szerint elfogadott.

Bevezette a Biblia szerinti presbitériumot, életbe léptette a zsinat-presbiteri egyház alkotmányt. 

A gazdasági életben is aktív volt. A városban kötelezővé tette a munkát. Munkahelyeket teremtett pl. a posztóipar, óragyártás, aranyművesség fellendítésével. Pár év alatt a város virágzó keresztyén városállammá (kantonná) vált. Megalapította a genfi egyetemet, aminek költségeit a genfi polgárok adományai fedezték.

1564-ben itt halt meg. Kérésének megfelelően ismeretlen sírban nyugszik.

Magyarországon annyira hozzánk közelállónak tekintették a kálvini tanításokat, hogy a református egyházat magyar egyháznak nevezték. Kálvin hatása nemzetünknek is nagyon sokat jelentett. A Habsburg protestánsüldözés elsősorban a reformátusok ellen irányult, azzal a kimondott szándékkal, hogy Magyarországot németté és koldussá tegye. Hitünk akkori hőseinek ellenállása, áldozata, vértanúsága tette lehetővé vallásunk megtartását és tegyük hozzá: hazánk fennmaradásához is nagymértékben járult hozzá.

Ahogy Illyés Gyula írta „A reformáció genfi emlékműve előtt” című versében:

 

Kedves Testvérek!

 

Szeretettel ajánljuk figyelmetekbe Pozsgai Zsolt „Megszállottak” című filmjének megtekintését. A film arról a helyzetről szól, amikor a római katolikus egyház „rekatolizálni” akarta Genf városát. A filmben a várost vezető tanács nyilvános vitát rendezett a katolikus Loyolai Ignác és a reformátor Kálvin János között.

A valóságban ők ketten nem találkoztak – bár ez lehetséges lett volna – e vitát (nem Loyolai Ignáccal) levelezés útján rendezték, de a művészi szabadság ennek a forgatókönyvnek a segítségével gondolta ismertetni a kialakult helyzetet és a vita lényegét.