Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 3. részének 1-2. versei:
„1, Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere.
2, Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten.”
Cseri Kálmán lelkipásztor (Budapest-Pasarét) gondolatai:
Az hiányzott Nikodémusnak is, az hiányzik mindannyiunknak, hogy újra egész valóságos kapcsolatba kerüljünk Istennel, hogy azt az istenarcú ürességet, ami az életünkben tátong, Ő személyesen töltse ki, és Jézus Krisztus pontosan ezért jött el erre a földre, ezért lett emberré, ezért halt meg a kereszten, ezért támadott fel, és ezért hív most minket is, mert Ő ezt az űrt ki tudja tölteni. Ezt az űrt csak Ő tudja kitölteni. De aki vele találkozik, az előbb-utóbb boldogan el is mondja – és meg is látszik rajta – hogy valóban megszűnt ez a hiányérzete.
Az emberiség nagyjai egymás után kérdezik: mi végre vagyunk a világon? Próbálnak erre választ is adni. Egy szállóigévé vált, közismert felelet így hangzik: „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért.” Igen ám, de amikor éppen ehhez nincs már ereje az embernek, mert sok egyéb küzdés felemésztette azt. Meg amikor sokszor már magunk sem tudjuk, hogy most mi nemes, mi nem, úgy bemocskolódott minden. S amikor éppen azokat verik agyon először, akik a legnemesbekért szoktak küzdeni önfeledten és önzetlenül. – Mi végre vagyunk a világon? Egy szolídabb válasz így hangzik: hogy valahol otthon legyünk benne. Igen ám, de amikor otthon sem érzi otthon magát az ember? Amikor csavarog a gyerek az utcán, mert semmi nem vonzza haza? Amikor húzza az időt a férfi a munkahelyén, mert valami miatt nem siet haza? És amikor ennyire tele van a világ menekülőkkel és menekültekkel, mint ma? Amikor nemcsak száznegyven évvel ezelőtt Magyarországon, hanem ma is a világ sok pontján érvényes és igaz: „Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjában, szertenézett, s nem lelé honját a hazában.” Akkor mi végre vagyunk a világon? – Különös, hogy akiknek megvan mindenük, amit ember elérhet, azok is azt mondják, hogy valami hiányzik. Ez a gyötrő hiányérzet néha-néha feltámad az ilyen emberekben is. Olyan szépen énekli meg ezt Kosztolányi Dezső a Boldog, szomorú dalban, amikor felsorolja részletesen, hogy ő mi mindent elért már:
Van kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Aztán rátér a szellemiekre, azokban is bővölködik: igazán megbecsülik őt, erkölcsi elismerésben is része van: ha néha magam köszönök még, már sokszor előre köszönnek, – mondja – és énekes ifjú fiának vall engem a vén Magyarország. De – és itt jön egy törés:
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy, jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
Emiatt ment Nikodémus Jézushoz. Igazán otthon érezte magát itt e világban, de úgy érezte, nincs otthon az égben. Valami jóvátehetetlenül hiányzott, és ezt a vallásossága sem pótolta. Ezt egyedül Jézus pótolta volna. Ezért kínálja fel neki Jézus azonnal az életet, az új életet, az Ő isteni életét. Nyugodtan mondhatjuk így is: Önmagát.
204. dicséret: Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom… (a régi énekeskönyvben: 226. dicséret)
