Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Lukács evangéliuma 23. részének 13-14. versei:
„13, Ekkor Pilátus összehívta a főpapokat, a vezetőket és a népet,
14, és így szólt hozzájuk: Ezt az embert elém hoztátok azzal, hogy a népet félrevezeti. Íme, én előttetek vallattam ki, és nem találtam ebben az emberben egyet sem azok közül a bűnök közül, amelyekkel vádoljátok.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Pilátus minden méltatlansága ellenére, belekerült a Bibliába, sőt a biblikus hitet összefoglaló Credoba is a Pál apostoli szófordulattal: „Krisztus Jézus … bizonyságot tett Poncius Pilátus alatt ama szép vallástétellel” (1Tim 6,13b). E történelmi szerepet betöltő szentföldi római procurator (helytartó, Kr.u. 26-36) jelentősége éppen abban áll, hogy konkrét világtörténelmi hiteles betagolódást garantál annak a krisztusi üdvtörténelmi eseménynek, amelyet egyesek, sokan a liberálisok közül, puszta szellemtörténeti, sőt éppenséggel mitológiai látszat-történetté igyekeztek desztillálni. De az Ige testté, az Isten emberré lett a Kijelentés szerint (János 1,14) és a Krisztus-történet igei üzeneteivel együtt a valóságos földi: pilátusi történelemben valósul meg – hitelesen, véresen és győzelmesen. Sohasem a levegőben lóg, hanem mindig megváltó levegőt; igei-szentlelkes légkört áraszt a testet öltött Ige.
Krisztussal szemben Pilátus, világi emberként, egyből átlátja a totális vallási elfogultságot a főpapok és írástudók részéről, és őt sokáig, önmaga féltésének határáig, menteni igyekszik. Ebből azonban nem következik az ő helytartói tevékenységének kíméletes volta! Első értesülésünk vele kapcsolatban az, hogy „a Galilea-beliek vérét … Pilátus az ő áldozatukkal elegyítette” (Lukács 13,1).
– A Krisztus elleni főpapi támadásban azonban szörnyű féltékenységet és a Jézust követő lelkes tömegben lázadási lehetőséget látott a vallási vezető bántása esetén.
– Pilátusnak Jézus személyével kapcsolatos alap-meggyőződése: „Mert jól tudta, hogy irigységből adták őt kézbe” (Máté 27,18). Pilátustól függetlenül tény: az emberi bűn gyökere az, hogy a jót nem tudjuk megbocsátani, a jobbat irigyeljük és gyűlöljük, a legjobbat igyekszünk megsemmisíteni.
– Jézustól első kérdése: Te vagy-e a zsidók királya? Az Úr válasza: „Te mondád” (nem én). S a vádakra hallgatással válaszoló Jézuson Pilátus igen elcsodálkozik. S az evangélium további beszámolójában meghallja: „Az én országom nem e világból való” (János 18,36). Ez után a helytartói ítélet: „Én nem találok benne semmi bűnt” (János 18,38).
– Második mentési kísérlete: az ünnepi amnesztia alkalmából Barabbás Jézus mellé állítása, gondolván: a nép a rablógyilkos helyett csak a csodás jótevőt választhatja elbocsátásra. De a főpapok által felcsiholt tömeg Barabbást választja. (János 18,40).
– Harmadik mentési kísérlete; miután ő maga megostoroztatta, kigúnyoltatta Jézust, – az ő mélyen szenvedő emberi arcának bemutatása a vádolók előtt – szánalom keltésére. „Ecce homo” – „Imhol az ember”.
– De a pusztítóan eltökélt gyűlölet nem tágít. Végül személyes vádaskodásba csap át: „Aki királlyá teszi magát, a császár ellensége, ha ennek barátja vagy, ellensége vagy a császárnak”. (János 19,12). – Ez a döntő pont! Pilátus saját egzisztenciája árán nem véd senkit.
– Enged a „Feszíttessék meg!” kiáltásnak. Kezükbe adja Jézust, hogy megfeszítsék. Ő a kereszthalál jogi lehetségesítője, emberi oldalról helyben hagyhatja az I.N.R.I. feliratot, temetésre kiadhatja a holttestet, rendelhet fizetett katonákat a sírhoz – ez az ő kivégzési parancsa után történik, melyért Isten előtt felel.
493. dicséret: Ó Krisztusfő te zúzott… (a régi énekeskönyvben: 341. dicséret)
