Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Zsoltárok könyve 3. zsoltár 8a. verse:
„Állj mellém, Uram, szabadíts meg Istenem!”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Isten a mi szövetségesünk. Természetes, hogy az ember, ha olyan ellensége volt akivel könnyen elbánt, maga is eligazította a baját saját erejéből, anélkül, hogy vallásos szertartásokra gondolt volna. De ha már komoly ellenféllel állt szemben; Istent hívta segítségül. S minél komolyabb volt az ellenfél, annál buzgóbban. E fokon az ember Istent úgy képzeli el, mint egy elkötelezett szövetségest. Úgy gondolja, hogy a mindenható Istennek kötelessége kiszolgálni a hozzá imádkozó fél igényeit. Szinte követeli tőle, hogy ellenségének üzenjen hadat, támadjon rá örök bölcsessége leleményével és mindenhatósága erejével, s adja neki a győzelem pálmáját. Tolsztoj leírta, hogy farkasszemet néző hadseregek között hogyan játszódik le a nagy liturgikus dráma; mindenik a maga ügyét, igazságát szuggerálja Istennek, s mindenik a maga részére követeli a győzelmet, és az ellenfélre a teljes pusztulást. Még a zsoltárokban is sok példa van az ilyen gondolkodásra.
Igen. Isten nekünk szövetségesünk. De ez a szövetség nem két egyenlő fél között jött létre. Ez az irgalmas Isten és a bűnös ember között jött létre ingyen kegyelemből. A szuverén Isten azt mondja: „Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” A gyarló ember azt mondja: „Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te akarod!”
Nos, mikor a bűneinek ismeretével bíró, ezer és ezer ellenségtől körülvett ember, az ádáz szembenállók triumfálása között: „nincs számára segítség Istennél”, az egyetlen hatalomhoz; az örök hatalomhoz fordul, mikor nem hivatkozik érdemre, a maga igazságára, s rábízza magát az Isten kegyelmére, akkor ebből az ingyen kegyelemből meg szokott születni a szabadítás csodálatos ténye. Nem azért, mintha a megalázkodás idézné elő, hanem azért, mert hívő alázat tudja elfogadni. Főképpen azért, mert Isten csakugyan szabadító Úr. Ez a természete – hogy szinte káromlásnak látszó szóval éljek -, ez a foglalkozása. Azért, mert Ő nem próbál felettébb, mert Ő csak addig próbál, amíg ezzel a próbatétellel is alázatosabbá, hívőbbé, jobbá, áldozatosabbá tesz; amíg ezzel a próbával is elfordulunk a világtól, hazatérünk a mi áldott szövetségesünkhöz, nagy belső megtisztuláson megyünk át, és Neki adjuk magunkat. Addig, amíg harcunkból kivetjük a gyűlöletet, a ragadozást, az önző emberi indulatok tisztátalanságát, egyszóval amíg belsőleg elkészülünk arra, hogy elfogaduk ajándékait, s élhetünk velük. Akkor csakugyan „pajzsunk lesz, dicsőségünk” és „fejünket felmagasztalja”. Pajzsunk lesz nekünk, akik védtelenek, fegyvertelenek voltunk; becsületünk és dicsőségünk nekünk, akik meg voltunk alázva, le voltunk gázolva, és felemeli fejünket nekünk, akik bele voltunk taposva a sárba.
Ennek megvan az ellen-próbája is. Ha pedig a harc elveszti a tisztaságát, a zászló a szeplőtlenségét, ha a hősi kezek beszennyeződnek, és a küzdelem nem önfeláldozás, hanem ragadozás, akkor kiesik kezünkből a győzelem.
Dávidéból nem esett ki. Elmondja, hogy tartotta meg: „Fennszóval kiálték hozzá, s Ő meghallgatott engemet az ő szentsége hegyéről”. Ez azt jelentette Dávidra, hogy a mélységből, az Istentől való távolság testi pusztaságából ugyan, de minden erejéből, mintegy életmentő segélykiáltással fordult ahhoz az Istenhez, aki vele szövetséget kötött. Aki az ő szent hite szerint a szövetség ládájában lakik a Sionon. Aki szent hegyén várja hívei hódolatát, és megmutatja nekik magát, mint irgalmas Isten. Mi más ez, mint az Ótestamentum nyelvén elmondása annak, hogy mi, az Istennek népe, a megpróbáltatás mélységéből, hitünk egész erejével kiáltunk a mi szövetséges Istenünkhöz, aki az Újszövetségben az Úr Jézus Krisztusban jelent meg előttünk. Ez a Jézus a Golgota hegyén kereszthalálával tette tökéletessé a szövetséget: egyfelől mindnyájunk helyett a fiúi engedelmességben eleget tett, s ugyanakkor reálisan közölte az Atya ajándékát: a bűnbocsánatot és az örök életet. Azaz mindazt, amit nekünk Isten, mint Atya, Fiú és Szentlélek, ígér és ad.
Ez az a nagy tény, amit a zsoltár így fejez ki: Az Úré a szabadítás.
3. zsoltár: Ó mely sokan vannak, akik háborgatnak engemet…