Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Ézsaiás könyve 40. részének 1. verse:
„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Az élet úgy alámerül a szenvedésben, mint a Victoria Regia a meleg iszapos vízben. De sok millió szenvedés-gyökéren ritkábban virul ki a vigasztalás csodavirága, mint a Vicoria Regia.
Pedig a fájdalom ellen egyetlen győzelmi lehetőség a vigasztalás. Nem lehet a fájdalom ellen úgy küzdeni, hogy ignoráljuk, nem veszünk róla tudomást. Aki a valóságot ignorálja, legfeljebb Don Quijote lehet; hősiesség ez is bizonyos fokig, de mindig reménytelen és mindig nevetséges. Vannak emberek, akik könnyelműen túl tudják tenni magukat a fájdalom nagy tényén. Bújócskát játszanak e hatalmas és haragos rémmel és azt hiszik, hogy győznek. Pedig léhává válnak, a lelkük megüresedik és belepusztulnak nevetéseikbe. Nem lehet a fájdalom ellen érzéketlenséggel sem küzdeni. A sztoikus erős, de kegyetlen és lelke lassanként sivárrá válik. Rettentő körforgás éppen az, hogy a szenvedő azért kínlódik, mert nem tud közömbös lenni. Aki tehát képes az érzéketlenségre, annak nem probléma a fájdalom; de akinek fáj a szíve, az nem képes érzéketlen lenni. Megoldás itt csak az volna, amit az antik világ fagyos szentjei cselekedtek: tőrrel döfték át szívüket, amikor már nem volt menekülés. De ez volt a legteljesebb bukás, a végleges leveretés. Végül nem lehet küzdeni a fájdalom ellen kábító eszközökkel sem, mert az csak elodázza a csődöt, de nem szünteti meg. Aki a fájdalom elől mámorba menekül, nemcsak gyáva, hanem szökött rabszolga, akit előbb-utóbb elér és összetép győzelmes és kegyetlen ura: a fájdalom.
Csak a vigasztalás győzi meg a fájdalmat, és a vigasztalást egyedül Isten adhatja. Ő parancsolta, hogy fájjon a szív, Ő küldötte a szenvedést. Ő a könnynek, sóhajnak, nyögésnek és jajgatásnak szerzője. Azért atyai szívének egész felelősségével nézi e világot, s lénye egy óriás felhívássá válik: „vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet!” Soha nem üt akkora sebet, hogy ne tudná meggyógyítani! Nem gyújt akkora lángot, hogy el ne tudná oltani. Egyik keze nem bocsát akkora szenvedést, hogy a másik keze megvigasztalni ne tudna.
Azért az első, döntő lépés, hogy fájdalmainkat Isten elé vigyük és Tőle várjuk a vigasztalást. Amíg ezt meg nem tettük, nincs jogunk panaszkodni, s ha ezt megtettük; nincs többé okunk panaszra.
325. dicséret: Uram, kegyes indulatomban… (a régi énekeskönyvben: 201. dicséret)
