Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Pál apostol zsidókhoz írt levele 11. részének 1. verse:
„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Vannak dolgok, amiket látok, hallok, tapintok és azt mondom róluk: ez valóság. Ha kételkednék bennük, balgatag volnék; fejemet kőbe vágnám és megszégyenülnék. Ez a látható világ bizonysága, amit újra meg újra megpróbálhatok; annyiszor ismételhetem meg a tapasztalást, ahányszor kételkedek.
Vannak dolgok, amiket nem lehet látni, hallani, tapintani, érzékeinkkel tapasztalni és mégis vannak. Ezek a láthatatlan világnak nagy tényei és valóságai: Isteni kegyelem, Szentlélek, Krisztus, egy lelki ország méretei, törvényei, hegycsúcsai és mélységei, szépsége és dicsősége. Milyen mondhatatlan ajándék az, amivel ennek a világnak a valóságáról meggyőződök, megtapasztalhatom a láthatatlan dolgokat és megtapinthatom a reményletteket! Nem azért hiszek, mert más tanácsolja, valami tekintély állítja, hanem azért, mert nem tudok nem hinni. A megfoghatatlan tények, a láthatatlan dolgok, a reménységek tárgyai hatalmasabbak mint én; meg kell hajolnom előttük és visszapattannom róluk, mint a sziklába vágódó nyílvessző; beléjük kell fogódznom és éreznem kell, hogy nem én tartom őket, hanem ők engemet, mint ahogy érzi a repkény, hogy nem ő álmodja, teremti, képzeli a csert, hanem édes, óriás valóságához boldogan, ezer kapcsoló szállal hűségesen hozzásimul. Pál nem akart hinni, de a damaszkuszi úton büszke nyaka megtört, a legnagyobb valóság előtt alázatosan összeomlott. Hitemmel ezt a felső valóságot újra meg újra megpróbálhatom, soha nem csal meg, mindig ugyanaz marad, sőt bizonyossága egyre nő, valósága minden ellentmondást elűz és kirekeszt minden kételkedést. Úgy vagyok, mint az evangéliumi vak, akinek a legnagyobb teológusok, népének legszentebb doktorai bizonyították, hogy Jézus nem gyógyíthatta meg, de ő így felelt: Én csak annyit tudok, hogy vak voltam és most látok. Mit mondanál akkor, ha egy szobába belépnél, ahol kincsek, műtárgyak, emberek és szépségek köszöntenek téged s akkor odaállna melléd egy világtalan kalauz és magyarázná: jer, menjünk át itt, mert itt nincs semmi, a falak puszták, a szoba üres, szuroksötét van, nyirkos, komor barlang ez. Te mosolyognál és szánnád ezt a kalauzt, mondván: hallom a beszédet, szívemre hat a zene, látok kipirult arcokat, köszöntök ismerősöket, oszlopok, virágok, képek vesznek körül, trónusán ül a király, palotájának ablaka tárva és déli verőfényben, végtelen távlatokban a csodálatos élet minden szépsége kibontakozik előttem. Ez a hit fölénye, vitathatatlan igazsága, ősi bizonyossága; a hívő szánakozva tekint a hitetlenre és soha meg nem értik egymást.
A hit önmagát igazolja. Boldog, hősies kockázat, ahol a következmény bizonyságot tesz az előfeltételről. Péter látta Jézust a tengeren járni a hajnali ködben s azt hitte: valami álomkép; de hívó szavára a habokba vetette magát s ím, megtartotta őt Az, akit látott. A tengeren-járás csodája igazolta a tengeren járó képének valóságát. A hit próbát követel: tedd rá az életedet arra, amit Jézus mond s akkor megtudod, milyen igaz aki szól, és milyen igaz amit mond. Tedd rá az életedet a Lélek nagy követeléseire és tanácsaira és az eredmény meggyőz: imádságodra választ kapsz, bűnbánatodra bocsánatot, gyengeségedben erőt, földhözragadottságodban szárnyakat. A madárfiókákat sem logikai levezetésekkel tanítják repülni: az anyamadár kidobja a fészekből és a madár repülés közben rájön, hogy szárnya van. A hitnek ez az édes kockázata az a bizalom, amivel tárgya iránt van s egyszersmind ez végső és teljes igazolása is.
465. dicséret: Úr Jézus hozzád kiáltok… (a régi énekeskönyvben: 239. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/ur-jezus-hozzad-kialtok