Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 24. részének 35. verse:
“Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.”
Dietrich Bonhoeffer lelkipásztor gondolatai:
Az a gondolat, hogy létezik az örök és a végtelen; múlandó lelkünkből félelmet vált ki. Lelkünk szeretne felülemelkedni önmagán, keresi a múlhatatlant. Saját maga is múlhatatlan akar lenni, de nem tudja, hogyan is kezdjen hozzá.
A léleknek ebből a nyugtalanságából nőttek ki a filozófia és a művészet hatalmas művei: Platón és Hegel filozófiai rendszerei, Michelangelo Ádámja, Beethoven kvartettjei és szimfóniái, a gótikus dómok, Rembrandt képei, vagy Goethe Faustja és Prometheusa. Mindnyájukat magával ragadta az örök, a múlhatatlan gondolata.
Az összes próbálkozásunk közül, hogy szívünk félelméből és nyugtalanságából eljussunk a örökkévalóhoz, a leginkább nagyszabású – s egyúttal zsenge – a vallás. Az ember megtalálta a fényhez, az örömhöz és az örökkévalósághoz vezető utat. Az emberi nem büszkén mutathatna szellemének ezen virágaira, ha egyvalami nem lenne; nevezetesen az, hogy az Isten Isten és a kegyelem kegyelem. (Róma 11,6) Ebből fakad illúzióink és kultúra-mámorunk zavara, az a nagy zavar, melyet maga Isten okoz, és a bábeli toronyépítés régi mítosza szemléltet. Utunk az örökkévaló felé megszakadt, lezuhanunk a mélybe amelyből jöttünk, filozófiánkkal, művészetünkkel, erkölcsiségünkkel és vallásunkkal együtt.
Egy másik út nyílik meg előttünk; Isten útja az emberhez.
741. dicséret: Ki Istenének átad mindent… (a régi énekeskönyvben: 274. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/ki-istenenek-atad-mindent
