Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Ézsaiás könyve 53. részének 5. verse:
„Megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Az emberiség az eset óta várja a szabadítót, várja, aki elromlott életét megigazítja, elveszített ártatlanságába őt visszahelyezi. Várja, akiben rút arca megszépül, vad és beteg szíve meggyógyul és kiengesztelődik, vak szeme látni fog, leperzselt szárnyai kinőnek. S mikor végre megjelenik közötte a testté vált Isten, a drága Szabadító, szebben, ékesebben, vonzóbban és hódítóbban, mint minden remény és minden ígéret, mikor igék és csodák bizonyítanak mellette: az ember megöli és kiveti maga közül Istennek képmását, mint a gonosz szőlőművesek a király fiát. Az Egyetlenegyet, az Egyszerit és Tökéletest, Isten egyszülött Fiát, Isten nevében, egyházi szertartással, főpapok és theológusok szavára, királyi paranccsal, a nép helyeslő ordítozásai közben keresztre verik, mint egy világ-mételyt. Milyen irtózatos tény, vád és ítélet reánk, hogy egy népnek, aki hozzá Isten választott népe volt, egy kornak, amelyik éppen az idők teljessége volt, egy helytartónak és egy egyháznak, amelyik testben láthatta Őt, az volt a legfontosabb, legsürgősebb és legnagyobb ügye, hogy megöljék Jézust, akiben Isten testté lett. Van-e teljesebb bizonyíték az emberi nemzetség megromlása mellett? Halálában az egész emberiség, az örök ember bűnös.
Vajon mások voltak-e, akik Jézust megölték, mint mi? Különös, kivételes gonosztevők-e vagy mindenkori emberek, akiktől mi semmiben sem különbözünk? Mit tettek Jézus ellenségei? Vagy nem ismerték fel nagyságát, vakok voltak küldetésével szemben; – de látja-e a világ ma, hogy ki Ő s van-e nekem érzékem az Ő nagysága iránt? Vagy felismerték Jézus nagyságát, de egyéb érdekeik miatt nem tudták lelkiismeretük szavát követni.
A tömeg halált ordított reá, de ma van-e erőnk szembeszállni a tömeggel, mikor védeni kell valakit, akit védeni – halálveszély? A poroszlók végrehajtottak egy parancsot, de ki kérdezi a bakót ma, hogy mi a véleménye az elítéltre nézve? A fanatikusok nem hallgattak meg egy embert, akinek igazsága volt, mert féltettek egy érdeket, amit ők jóhiszeműen igazságnak neveztek.
Ki az, aki meglátja ma az ellenfél igazságát, mikor az az igazság tőle érdekei feláldozását követeli? Kajafás látta, hogy Jézus ártatlan, de azt mondotta; jobb, hogy egy ember vesszen el a népért, minthogy az egész nép egyért; nem a legtisztább kormányzati bölcsesség-e ez ma is? Pilátus nem talált benne semmit, küzdött, hogy megmentse, s mégis elejtette a közvélemény felelősségére. Ő legalább megmosta kezét, ma már ezt sem tartják szükségesnek. Tanítványai elhagyták.
Mutassatok mártírt, aki mellett a halála órájában kitartottak a hívei! Mindez onnan származott, hogy közöttünk volt az Istennek Fia, de ők „nem látták az Ő dicsőségét.”
Jézus halálát nem egyes különös gonosztettek okozták, hanem maga az ember természete, amelyben éppúgy egyek vagyunk az Ő gyilkosaival, mint ahogy egyek vagyunk velük testünk alkatában és élettani működésében. Jézust az ember ölte meg, az ember, aki én vagyok, s aki minden lélegzetvételemmel ugyanezt teszem, ami Őt keresztre vitte: engedem, sőt elősegítem, hogy Ő elveszítse a csatát, mert nem állok melléje. Irtózatos, de igaz gondolat. Krisztus szenvedő testébe minden nap beverek egy éles, fájó szeget, s kezdtem ezt, mint gyermek, parányi kézzel, s végzem mint agg, halálos ágyamon, remegő vén kezemmel.
Mintha mély kútba néznék, úgy látom az örvénylő igazságát ennek az Igének: „aki velem nincs, ellenem van az.” (Lukács 11,23)
493. dicséret: Ó Krisztusfő, te zúzott… (a régi énekeskönyvben: 341. dicséret)
