Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Zsoltárok könyve 84. zsoltár 2. verse:
„Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek Ura!”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
A kis, Baross téri templomunk 25 éves évfordulóját és lelkipásztora szolgálatának is 25 éves évfordulóját ünnepeljük. Én el tudok képzelni ennél szebb templomot is, pedig ez nekem különös emlékek miatt nagyon is kedves; én el tudok képzelni ennél a gyülekezetnél hatalmasabb, fényesebb, gazdagabb, tudósabb gyülekezetet is. De ha itt egyszer az Ige tisztán és elegyítetlenül szól, ha itt egyszer a Szentlélek munkálkodik a szívekben, akkor ez a templom dicsőségesebb Salamon templománál, hű és méltó mása és képe az újtestamentumi templomnak. Akkor ez igazi lelki otthon. Ha pedig az, mi következik ebből reánk?
Először az, hogy járjunk ide, különösen férfiak, gyermekek és ifjak. A mostani statisztikát nem ismerem, de az én időmben a budapesti templomok a gyülekezetnek csak 10 százalékát fogadták be és foglalkoztatták. Tízszer kisebb volt a magyar kálvinizmus, mint amilyennek látszott. Nem szörnyű képmutatás ez, vagy legalábbis önáltatás? A statisztika még rosszabb volt az úrvacsorázók számánál. Tagja-e igazán a gyülekezetnek az, aki rendszeresen nem járul a szent asztalhoz? Családtag-e igazán az, aki a legnagyobb ünnepen nem ül le atyja és testvérei asztalához?
Az otthon második következménye az, hogy egy család legyünk. Jaj annak az otthonnak, amely csupa társbérlőből áll, akik halálos ellenségként élnek egymással. A Kálvin téren sokszor ezernél többen úrvacsoráztak. Elvonult előttünk emberi egzisztenciáknak, lelkeknek, élet-sorsoknak hihetetlenül változatos belső és külső képe. Annyi közös vonás volt közöttük, a feltört női kezektől az egyre szegényesebb ruházatig, de mindegyik külön életsors volt, s nem látszott közöttük semmi belső összefüggés. Mit segítettetek egymásnak, mit tudtok egymásról, mennyi terhet hordoztok egymásért?
Következik belőle azután az a nagy dolog, hogy ismerjük meg örökségünket. Ha valaki régen örökölt egy tízezer holdas hitbizományt, hónapokig utazott benne, amíg mindent megnézett, megismert és átvett. Milliószor nagyobb kincset örököltél minden hitbizománynál azzal, hogy református keresztyén vagy. Mennyi időt fordítottál rá, hogy számba vedd, gyönyörködj benne, s hálálkodj érte? Tudod-e, hogy mi kincs van az Énekeskönyvedben? Hány éneket ismersz belőle? Hányat tanítottál meg gyermekeidnek?
Aztán ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a templom, akármilyen kedves és otthonos, mégis csak egy pitvar, egy előszoba. Igazi hazánk rajta túl, örökkévaló magasságokban van. Hallod-e, érted-e, amint ittléted alatt húznak át a hívogatások a levegő-égen: „Az oda valókkal törődjetek, ne a földiekkel!”
Bármennyire otthon vagyunk is mi ebben a mi templomunkban, azért ez csak egy ideiglenes állomás. Valaki egyszer a sírboltjára ezt vésette: ideiglenes alvóhelye a mennyei Jeruzsálem egyik zarándokának. Ideiglenes otthonunk a templom, a legkedvesebb is. Jövünk fiatalon, talán ölben hoznak, s egyszer utoljára innen megyünk haza. Ott fenn fogad majd a végső, igazi otthon, ahol nem lesz változás, sem a változásnak árnyéka.
Ott fenn a szombatot új szombat váltja fel,
Szombatolók örök ünnepe nem fogy el.
S nem érik végüket az ujjongó dalok,
Amiket harsogunk mink és az angyalok.
(Abélard himnusza. ford. Babits Mihály)
84. zsoltár: Ó seregeknek Istene…