Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Pál apostol Timóteushoz írt második levele 1. részének 9-10. versei:
„9, Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk.
10, Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.”
John R. W. Stott lelkipásztor gondolatai:
Össze kell kapcsolnunk ezt a három mondatot: 1) Isten megtartott minket, 2) hívott minket szent hívással és 3) világosságra hozta az életet és halhatatlanságot. Ezekből nyilvánvalóvá válik, hogy a megváltás sokkal több, mint bűnbocsánat. Isten, aki megtartott minket, egyidejűleg hívott szent hívással is (azt akarta, hogy szentek legyünk). A keresztyén elhívás szent hívás. Amikor Isten önmagához hívja az embert, egyben szent életre is hívja. Pál már a korábbi leveleiben nagy hangsúlyt fektetett erre. „Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket Isten”. (1Thess 4,7) Hiszen mindazok, akik elhívott szentek, arra hívattak, hogy Isten szent és választott népe legyenek. Ha a szentség Isten üdvtervének szerves része, akkor mennyivel inkább az a halhatatlanság, amelyről a 10. versben ír. A megbocsátás, a szent élet és a halhatatlanság Isten megváltásának három vonatkozása.
Az üdvösség fogalmát minél előbb meg kell szabadítanunk azoktól a téves vagy hiányos megfogalmazásoktól illetve képzetektől, amelyek jelentőségét nagy mértékben kisebbítik. Az üdvösség magasztos szó; Istennek azt az átfogó célját jelöli, hogy bűne alól felmentse, megszentelje és megdicsőítse népét: először megbocsátja vétkeinket és igaznak tekint minket Krisztus érdeméért, aztán Lelke által folyamatosan átalakít Fia hasonlatosságára, mígnem végül hasonlóak leszünk a mennyei Krisztushoz, új emberek egy új világban.
Honnan árad felénk ez a nagy üdvösség? Pál így felel (9. vers): „nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk.”. Ha elmegyünk egészen az üdvösség folyamatának forrásáig, akkor az időn túl az örökkévalóságba látunk. Pál kifejezését; „az idők kezdete előtt”, többféleképpen is lehet fordítani: pl. örök idők óta, örök idők előtt.
Hogy semmi kétség ne maradjon afelől, hogy Isten eleve elrendelése és kiválasztása az örökkévalóság és nem az idő része, Pál olyan görög igét használ (aorisztosz participium), amely azt jelöli, hogy Isten már az örökkévalóságban adott (dotheiszan) nekünk valamit – saját végzését és kegyelmét – Krisztusban.
Nyilvánvaló tehát, hogy üdvösségünk forrása nem a mi cselekedeteinkben van. Isten már akkor nekünk ajándékozta kegyelmi végzését a Krisztusban, mielőtt megszülettünk és bármi jót tehettünk volna; a történelem, az idők kezdete előtt; az örökkévalóságban. Mindazonáltal a Szentírás nem azért tanít az isteni kiválasztásról, hogy felkorbácsolja vagy éppen zavarba ejtse esendő kiváncsiságunkat. A tanításnak mindig gyakorlati célja van. Egyrészt mély alázatra és hálára késztet, hiszen kizárja az emberi dicsekvést. Másrészt viszont békét és bizonyosságot nyújt, hiszen semmi sem csillapíthatja jobban a helyzetünk miatti félelmeinket, mint annak belátása, hogy biztonságunk végső soron nem tőlünk, hanem Isten kegyelmi akaratától függ.
202. dicséret: Kegyes Jézus, itt vagyunk… (a régi énekeskönyvben: 164. dicséret)