Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: A bírák könyve 14-16. rész
Mai újszövetségi igénk: Pál apostol Korinthusbeliekhez írt második levele 12. részének 3-4. versei:
„3, Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja -,
4, elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek elmondania.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Sámson az isteni szentség hatalmas erejének, végzetes eljátszásának és tragikus végső tanúságtételének kivételes személyiségű bírója.
Vállalja az isteni életszentség hatalmas erejének külső szimbólumát és ténylegesen döntő tetteit egy lehető legellenségesebb világban: a megbénító filiszteus-hódítás idején. Először döntően és példamutatóan szembeszáll a lehengerlő elnyomás pokoli Gondolkodó magatartásának kizárólagosságával.
A hosszú hajviselethez kötött prófétai názirságot képviseli, mikor „ritkán van az Úr kijelentése és nincs nyilvánvaló látomás” (1Sámuel 3,1). De ő nyilvánvalóan hosszú hajviseletű názir, aki soha nem titkolja, hanem nyilvános tettekkel bizonyítja a zsarnokság ellen és az egyetlen Istenbe vetett hit népe melletti kiállását. A harc külső formája lehet kíméletlen: rókafiak tűzcsóváival, szamár állkapcsával verekedés győzelmével, – de mindig saját pusztuló népét védi és az Isten nyilvánvalóan is titkos szentségének erejére támaszkodik. Annak végső csoda-titkát avatatlan kérdezőknek el nem árulja, az Istennel való prófétai-igei közösségét hűen őrzi.
– E titok-szentség végzetes eljátszására akkor kerül csak sor, amikor a názir Sámson Istenben való bizonyossága magabiztossággá változik át és az eszét vesztő szerelem Delila-igézete közepette játszani kezd az életszentség titkával. Hamis leírásokat ad ereje forrásáról, s annak elvételi lehetőségéről. Még nem árulja el annak lényegét, de az már nem abszolút szentség számára. Az Istenhez kapcsoló Ige mindig kimondhatatlanul szent: „a hallgató lebegés hangja” (1Kir 19,12), amit sosem szabad embernek kibeszélnie, megközelítően sem (2Kor 12,3-4) – és ez az Ige tartalmilag sohasem szójáték. Ez ugyanis az Ige emberi elértéktelenedéséhez vezet s végül örök érc-gátat szakít. Hiába csalódott Sámson Delilában, Delila Sámsonban, e szójáték – szópárbaj során egyszer végzetesen a titok kipattan, mert Isten feltétlen szerelmének embere egy percre az emberi-asszonyi szerelmet feltétlennek vélte, mint valóban pokoli Gondolkodó!
Sámson szentsége ereje, szeme világa, embersége, szabadsága elvesztésével fizet mindezért tragikus végső tanúségtételéig, mikor sátánian megszégyenítő, megvakított rabszolgasága közepette egyetlen végső erő-megnyilvánulást kér Istentől, hogy végső összeomlás helyett halálával is szabadító hivatását töltse be.
„- Mert jól tudom én, hogy édes a kicsinynek taposni a nagyot, s egy eldőlt oroszlán minden kígyónak, gyíknak, ebihalnak vigasztalás önnön múlandóságáért.
De vigyázzatok korán örvendezők, mert Isten a kicsinél igaz, több bajba keveri a nagyot, ámde segítségére is váratlanabb utakon érkezik.” (Németh László)
712. dicséret: Istenem, én, nagy bűnös ember… (a régi énekeskönyvben: 223. dicséret)