Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Zsoltárok könyve, 22. zsoltár 20. verse:
„Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Hitünk alaptétele és legfőbb titka az, hogy Jézus Krisztus az Istenember. Tökéletes Isten és tökéletes ember, mert az Atyával egylényegű. A Fiúisten emberi testet vett magára, és megjelent a látható világban, a térben és az időben, a történelemben, mint az a konkrét személy, akit a názáreti Jézusnak neveztek. Ezzel élete és halála meg volt pecsételve, mert ez a világ bűnös világ volt, hiszen Ő éppen azért jött. Kiderült, hogy ha az ember ördög, egész jól megél ebben a világban, de ha Isten: akkor meg kell halnia. Csak azt tette és mondta, amit Isten tett és mondott benne és általa, s íme, ott függ a kereszten. Körülötte tombol a bűn forgószele: elszabadult minden erő, ami az emberben bestiális vagy démoni. Ott kavarog az akkori egyházi és politikai hatalom, a nemzeti gőg és brutális elnyomás; a nép, a vének, az ifjak. Mindnyájan egyek egy vak szenvedélyben: ki kell dobni a világból azt az embert, aki olyan, mint Isten: szent, igaz, jó, tiszta, csupa segítség és csupa szeretet. Soha ilyen egyetértést! Egyszerre megtudta a világ, hogy Isten és a bűn nem férnek meg együtt. Le kell számolniuk egymással. Ez a leszámolás a kereszt: az Istenember halála, amely két dologból áll: Az Isten megalázásából és az ember felmagasztalásából.
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” – szólal meg az Ige Jézus ajkán, s jelzi, hogy ez a mélypont. Kálvin János azt mondja erről az Igéről- amelyet Márk evangéliuma arám nyelven jegyez fel -, hogy ez a Jézus igazi „pokolra szállása”. Jézusra nézve ez azt jelenti, hogy megkóstolta a kárhozatot. A kárhozat lényegében nem más, mint kívül esni Isten gondviselő szeretetén. A hitetlen ember ezt észre sem veszi, sőt jól érzi magát, de minél hívőbb valaki, annál rettenetesebb reá, hogy Isten elhagyta. Különösen áll ez Jézusra, aki tökéletes egységben élt Istennel. Aki maga mondta: Én és az Atya egy vagyunk. Aki engem lát, az Atyát látja. Egyedül a Fiú ismerte az Isten atyaságát, most íme, ez az Ő Istene, ez az Ő atyja hagyta el az ő Egyszülött Fiát s lett ellensége neki. Olyan pillanat ez, mint amilyen az Izsák lelkébe nyilallott bele, mikor meglátta a Mórijjá hegyén atyja kezében felvillanni a kést, hogy egyetlen fiát leszúrja vele.
Ez a testetöltés utolsó stációja. Embersége miatt megízlelte Isten létére, mi a kárhozat. Mert ide is eljött értünk, hogy ezen a végső ponton ragadjon meg. Ezzel megmutatja nekünk: hiába kedélyeskedel, eszel-iszol és szeretkezel, s nevetsz azokon, akik az Istent félik, ez csak addig lehet, amíg azt hiszed, azt képzeled, hogy Isten nincs, aki ver és áld, elhagy és felénk fordul, aki a maga számára teremtett, s ha alkalmatlanok vagyunk rá, úgy vág a szemétbe, mint a megdöglött cementet a kőműves, de ha megtudod, ha megtapasztalod, hogy van, sőt egyedül Ő van igazán!
Ő pedig szenved és imádkozik. Szenvedése, engedelmessége, imádsága a legnagyobb aktivitás, a legnagyobb erőkifejtés, az örökkévaló igen.
„Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!”… Igen, ott van mellette az Atya; átöleli elhanyatló fiát. „Elvégeztetett!” – sóhajt fel a Fiú, és a megcsúfolt, az elkárhozott Istenember meghal a kereszten egy atyai csókban. Igen!
22. zsoltár: Én Istenem, én erős Istenem! Miért hagytál el ennyire engem?…