Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 19. részének 5. verse:
„Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.”
Joó Sándor lelkipásztor (Budapest, Pasarét) gondolatai:
Ismerős házaspár lép be a lelkész szobájába. Hat éve volt az esküvőjük, most második gyermekük keresztelőjét jelentik be. Ahogy szemük összevillan, leülnek, mosolyognak, minden mozdulatuk arról beszél: szeretik egymást. Ki is szalad lelkészük száján: – Boldogok vagytok?! Egyszerre mondják s már fogják is egymás kezét olyan ösztönösen, magától értetődően, hogy észre sem veszik:
– Mindig olyan férfit szerettem volna férjnek, akire felnézhetek, aki uram is tud lenni, megtaláltam – hál’Istennek – ragyog fel párjára a fiatalasszony. – Ne túlozz, védekezik Ádám, de láthatóan jól esik neki asszonya vallomása. Tüstént vissza is adja: – Én meg olyan szívre vágytam, amilyen Évának van. Tessék elhinni: ő a jobbik felem, remekül kiegészítjük egymást.
Milyen ösztönösen, s mégis (vagy éppen ezért) világosan fejezte ki ez a két ember az ősi igazságot: „és lesznek ketten egy testté…” És mennyire az ige lényegét sikerült Bovet-nak, a neves svájci orvos-pszichológusnak megragadnia, amikor így magyarázza ezt a legbonyolultabb emberi kapcsolatot: többet jelent ez a testi egyesülésnél, ez maga a házasság titka. Olyan kapcsolat ez, melyben a férfi és a nő „egy testet” alkot, és így lesznek együtt: egész emberré. Ezt ő, a magyarul szokatlan csengésű „házasságtest” fogalommal jelöli.
Minden hasonlat sántít, de talán segít annak megértésében, hogy miközben eggyé lesznek, „mássá” is lesznek: ha két kést középütt, lazán egymásra szegecselünk, az már nem két kés, hanem olló. Természetesen a házasságot, mint „egy testet” csak elgondolnunk lehet, de nem kell és nem is lehet úgy elképzelnünk, mint a két késből összetett ollót. Csak olyan költő tudja ezt a kapcsolatot érzékeltetni, mint Váci Mihály a „Szárnyak” című versében:
Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullana ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
egy ütemben.
Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
– szárnyak lettünk egymással.
A házasság a férfi és a nő életének ilyen új formája s ebben élhetik meg életük együttes, szép „kalandját”: a házasság nagy drámáját. Ha ez sikerül, a házasság „kis drámái” elvisehetőkké, feloldottakká válnak. Ezt élte át és fejezte ki az a fiatal házaspár, minden szavával, mozdulatával: egy új egységben egyek, amelyben elsősorban a férfi a fej, aki találékony, előretekint, vezet, lendít, utat hasít s mindezt szívesen teszi, anélkül, hogy a nőn uralkodnék. S nem ilyen férfi után vágyik-e minden nőies nő? Igen: egy testté lettek, amelyben Éva inkább a „szív”, amely ellátja a „fejet” vérrel: melegséggel, lüktető élettel és szabadsága megszünnék, vagy sajátos egyéniségéről lemondana. Legtöbbször önálló, dolgozó nő – miért is tenné? De nem olyan okos és mégis „szív”-asszonyt keres minden férfias férfi? Nem erre célzott Ádám, amikor azt mondta Évájáról: Ő az én jobbik felem? Nem ezt fejezi ki a magyar feleség szó is?
128. zsoltár: Boldog az ember nyilván…