Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Márk evangéliuma 9. részének 8. verse:
„És hirtelen, amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Tekintetem, amely magam helyett Krisztusra néz, egyszerre megtanít arra, hogy nem én vagyok bánatommal, örömömmel, büszkeségeimmel, kudarcaimmal a világmindenség középpontja! A világmindenség egyensúlya bomlik meg a lelkemben, ha azt merem mondani: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én”, „van-e még oly bánat, mint az én bánatom!” Ez lélektanilag egy pillanatig lehet igaz, de ezzel az érzéssel, ezzel a „kozmikus egyensúly-vesztéssel” élni egy életen át, egy örök életen át lehetetlen! A Krisztusra vetett tekintet önmagam helyett éppen azt jelenti, hogy valóban a világmindenség középpontjára, Isten testet öltött szeretetére vetem tekintetemet. És ezáltal helyreáll bennem a világmindenségnek testi, lelki, szellemi egyensúlya és ebben az egyensúlyban erőt nyerek, mely elég az életre, elég a halálra, elég a végső értelem megnyerésére, örök életre, az üdvösségre! Ebben az esetben, ha Jézusra nézek, egyszerre nem úgy kell-e szólnom, mint ahogy a költő, aki a holdra nézett: „Ragyogni mindhalálig, egy titkos hatalom így szabta; majd elválik, lesz, nem lesz jutalom? Hogy eltörpül emellett bús, csöppnyi életed. És lassan elröstelled kihullott könnyedet!” – „Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem a Golgotán!” Nem restelled el kihullott könnyeidet az Ő szenvedése mellett? És, hogyha Őrá nézel, aki ezen a Golgotán azt mondja, hogy „Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet..” nem restellheti el minden ember magát, aki akkor, amikor a szívéből csak egyetlen darab leszakadt, már a mindenség végső értelmét kérdőjelezi meg az égbe repített kődobással: „Hát van Isten az égben?” Jézus azt mondja: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet”. Éspedig a római katona szegei ellenére is „Atyám!”; a főpapok földingató kara ellenére is – „másokat megtartott, önmagát nem tudta megtartani” – „Atyám!”; az ég megindulása, a föld megrendülése ellenére: „Atyám!” Az „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” pokoli szenvedése, istenhiánya ellenére is „Atyám!” Ez az egyetemes discordancia tagadása, mosoly az árvaság rémképe előtt és kemény bizonyságtétel arról, hogy a világmindenségnek mégiscsak „szív alakja” van, mert: „Van Isten, él egy szent akarat, az ember akárhogy inog bár. Túl téren, időn, a legmagasabb bölcs Gondolat éberen ott áll!” (Schiller) Ez a valaki, az a Jézus, akit mi hirdetünk. Ez az Isten, ez a legfőbb Akarat, ez a legbölcsebb Gondolat, Aki Benne összpontosította magát, mint egy gyújtó lencsében a napnak a sugarait, s erről a Jézusról árad Isten összpontosított, immár nem levegőnek nézhető, hanem gyújtó sugárzása az emberre, „aki hiszen Őbenne”. Tehát terád, a te szívedre, arra is ott, ahol legjobban fáj, ott, ahol a legmagányosabb, ott, ahol a legtehetetlenebb, ott, ahol átéli az istenhiányt: „embereknél ez lehetetlen”; és gyúl a Jézus által, a Jézus lángja és sugara által az égi remény, ami hitnek is neveztetik: „de Istennél minden lehetséges”.
Az az ember, aki így kapja az isteni sugárzást, Pascal szerint így határozható meg: „Micsoda az ember? Semmi a végtelenhez képest, minden a semmihez képest! Élete éppúgy különbözik a semmitől, melyből vétetett, mint a Végtelentől, amelybe megtér!” Nos, ez a semmi és minden; együtt az ember. Isten színe előtt először is semmi az ember. Kálvin ezt mondja: „Isten előtt senki sem gondolhat magáról olyan keveset, hogy az sok ne lenne!” És mégis: minden az ember, mert hiszen a legnagyobb bűnös, az a lator, aki ott van a tolvajlásért, gyilkosságért, embertelenségért megfeszítve az Úr Jézus jobbján, egyetlenegy hitbeli rezdülésével odanéz Jézusra: „Uram, emlékezzél meg rólam, ha eljössz a te országodba”. S máris kapja a legnagyobbat: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban!” Az én Atyámnak országában! Mert minden egyes lélek olyasvalaki, akiért meghalt a Jézus Krisztus, és Spurgeon Károly, amikor azt kérték, hogy sok tízezer prédikációját foglalja össze egyetlen egy mondatban, így szólt: „JÉZUS MEGHALT ÉRTEM!” És Benne tudom, hogy Isten halálos szeretettel szeret és ez a szeretet az egész világra kiterjed és Ő engesztelő áldozat nem csak miérettünk, hanem az egész világért is.
519. dicséret: Jézus, ki a sírban valál… (a régi énekeskönyvben: 347. dicséret)
