Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János apostol első levele 2. részének 20. és 27. verse:
„20, Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan.
27, bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Jézus tanítványait először Antiochiában kezdték keresztyéneknek hívni, azaz szó szerint fordítva le a görög szót: Krisztus-féléknek. Csúfságból nevezték így őket és ez lett a világ legékesebb nevezete, emberi méltóságunk és isten-fiúságunk tündöklő jelvénye. Ki a Krisztus-féle? Az, aki olyan, mint Krisztus.
Itt nem csak erkölcsi hasonlóságról van szó, hanem titokzatos közösségről. Keresztyén az, aki a Krisztus kenetének részese.
Krisztus kenetének csak az lehet részese, aki beoltatott Krisztusba, vagy ami ugyanazt mondja: akiben Krisztus él teljes hittel és engedelmességgel. Létrejön az a kiváltképpen való csoda, hogy én a magam régi életének törvényeitől megszabadulok és Krisztusnak, mint főnek, a tagja leszek: azaz Benne élek, Tőle tápláltatom, Neki engedelmeskedem. „Ti pedig Krisztus teste vagytok és tagjai rész szerint” (1Kor 12,27). Ha ez így van, akkor hit által és engedelmességgel részese lehetek a Krisztus kenetének is.
Prófétai kenetének azáltal, hogy legfőbb gondom az Ő Igéje; az érdekel a legjobban amit Ő mond. Minden bizonyosságnak és minden vígasztalásnak forrása és alapja a Krisztus próféciája: evangéliuma s ez az én legfőbb nyereségem, kívánságom, örömöm és foglalkozásom életemben és halálomban. Nemcsak úgy, hogy arra hallgatok, azt keresem, azt szívom fel magamba, hanem úgy, hogy továbbadom, bizonyságot teszek róla, hirdetem másoknak, igyekszem „elmenni és tanítványokká tenni minden népeket”. Keresztyén az, aki az Igével él, az Igéért él és másokat is ezzel éltet.
Részese lehetek Krisztus főpapi kenetének azáltal, ha magam élő hálaáldozatul Istennek adom. Megadatik nekem az a kiváltság, hogy ezt a hálaáldozatot a Jézus Krisztus nagy áldozatával egybekapcsolva mutathatom be. Ez az a nagy titok, amelyet a Szentírás annyiszor tárgyal. Aki a Krisztussal együtt meghal, az a Krisztussal együtt él. „Mi, akik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben” (2Kor 4,11). Ez a Krisztussal együtt való megfeszíttetést jelenti, a bűnnek való meghalást, az ó-ember megöldöklését, az állandó kemény és igazi böjtöt. De jelenti ez az áldozat magamnak másokért szeretetből való megáldoztatását, mások terheinek hordozásában való felemésztésemet, a szövetnékeknek a szolgálatát, amely meghal, hogy belőle élet és világosság támadjon. Keresztyén az, aki Krisztusért él, és az Ő kicsinyeiért életét odaadja.
Harmadszor, részese lehetek az Ő királyi kenetének, mihelyt szembefordulok e világ fejedelmével, Krisztus törvény-adására hallgatok, részt veszek az Ő harcaiban, bűn és halál ellen megindítom a magam küzdelmét: éppúgy részem van a Krisztus királyi kenetéből, mint ahogy minden hős és hű katonának része van a győzelmes király dicsőségéből.
Óh, nagyon sokszor érzem gyengeségemet, még többször elégtelenségemet, néha úgy tetszik, hogy hiábavaló a harcom, mert szem elől eltévesztettem a vezért, a királyt. Néha panaszkodom szenvedéseim miatt, de ha látom: ki az, aki a vezérem, elmúlik aggodalmam és félelmem; ha látom: mit szenvedett Ő, nem panaszkodom a magam sebeivel. Ha látom: milyen ígérete van Neki az Atyától, percig sem csüggedek a végső győzelem felől. Vele mindig többségben vagyok; ha Ő mellettem áll, sohasem lehetek vesztes, amíg benne hiszek és Neki engedelmeskedem, addig enyém a diadal, idelent ígérete szerint, odafent a valóságban.
229. dicséret: Járuljunk mi az Istennek szent Fiához… (a régi énekeskönyvben: 287. dicséret)
