Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: a Tízparancsolat első parancsolata (2 Móz. 20,3)
John R. W. Stott bevezető gondolatai:
A Biblia elismeri, hogy különböző emberi normák léteznek. A zsidók a mózesi törvényt igyekszenek betartani. A pogányok a lelkiismeret törvénye szerint élnek. Mindegyikről elmondható azonban, hogy nem érik el a maguk elé kitűzött színvonalat. Mind a zsidók, mind a pogányok megszegik saját törvényüket. Ez a helyzet velünk is. Mi vajon milyen erkölcsi normához tartjuk magunkat? A mózesi törvényhez? Vagy a jézusi törvényhez? Vagy talán ahhoz a mércéhez próbáljuk életünket igazítani, amelyet környezetünktől vettünk át, vagy egyszerűen arra igyekszünk, hogy tisztességesen éljünk? A buddhisták a nemes „nyolcszoros ösvényt” tartják szem előtt, a mohamedánok vallási tanításuk öt pillérére próbálják életüket felépíteni. De akármi legyen is a mércénk, a tény az, hogy nem sikerül megfelelnünk annak. Saját törvényünk ítél el bennünket.
Vannak, akiket ez meglepetésként ér. Úgy gondolják, hogy vannak eszményeik, és nagyjából azok szerint is élnek. Nem töltenek túl sok időt önvizsgálódással, és nem túlságosan szigorúak önmagukkal szemben. Tisztában vannak azzal, hogy itt-ott tévedtek, és hogy jellemük sem hibátlan. Ezt azonban nem tekintik olyan egetrengető problémának és úgy gondolják, hogy az átlagembernél nem jobbak, de nem is rosszabbak. Mindez érthető. Két dologra viszont fel kell figyelnünk. Egyrészt arra, hogy önmagunk megítélése attól függ, hogy milyen magasak a normáink. Ha az ugrólécet sohasem tesszük egy méternél magasabbra, nem csoda, hogy jó magasugrónak tartjuk magunkat. Másrészt pedig azt is tekintetbe kell vennünk, hogy Isten nemcsak a tetteket nézi, hanem a mögötte rejlő gondolatot, indulatot is. Jézus ezt világosan kijelentette a Hegyi Beszédben. Ezt a két szempontot tartsuk szem előtt most, amikor a Tízparancsolathoz fordulunk, hogy annak alapján értékeljük önmagunkat!
„1. Ne legyen más Istened rajtam kívül!”
Isten itt azt a parancsolatot adja az embernek, hogy egyes-egyedül őt imádja.
Ennek a törvénynek a megszegéséhez nincs szükség arra, hogy a Napot, a Holdat vagy a csillagokat imádjuk. Mihelyt valami vagy valaki más foglalja el az első helyet életünkben, máris megszegtük. Lehet az egy sport szenvedélyes űzése, vagy valamilyen lebilincselő hobbi. Lehet az egy filmsztár, vagy más ideál bálványozása. Előfordulhat, hogy valamilyen önző, ambiciózus törekvés veszi igénybe minden időnket és energiánkat. Lehet, hogy az arany és ezüst istenét imádjuk takarékbetétkönyv, vagy egyéb befektetés formájában. Vannak, akik „kő- és fa-isteneket” imádnak azáltal, hogy egyre nagyobb ingatlant, nyaralót, nagyobb kocsit vagy modernebb TV készüléket akarnak.
Önmagukban ezek nem rossz dolgok, csak akkor válnak azzá, ha az Istent megillető helyet foglalják el életünkben, hiszen a bűn lényege éppen az, hogy önmagunkat Isten elé, Isten fölé helyezzük.
Az első parancsolat betartásának titka Jézus szavaiban rejlik. „Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Máté 22.37.) Ez azt jelenti, hogy mindent az ő szemszögéből nézünk, minden tettünkben őhozzá igazodunk, az ő akaratát és dicsőségét keressük mindenben, őt helyezzük az első helyre gondolatainkban, szavainkban, tetteinkben, munka és pihenés közben, baráti körben és a nyilvánosság előtt; őrá vagyunk legfőbb tekintettel pénzünk, időnk és képességeink legjobb kihasználásában, mind otthon, mind a munkahelyünkön.
Ezt a parancsolatot a názáreti Jézus kivételével még soha senki nem tartotta be.
239. dicséret: Kegyelmes Isten, kinek kezében… (a régi énekeskönyvben: 261. dicséret) https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/kegyelmes-isten
