Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 14. részének 31b. verse:
„… Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”
dr. Körpöly Kálmán lelkipásztor (Szada) gondolatai:
Ülök a parókia verandáján, hátamat a fűtőtestnek vetve. Az ablakon át a Margita félig ködbe borult szelíd lankáira látok. De most nem érdekel a kora télben is oly szép táj. Megint oly nehéz a szívem. Hiába próbálom elűzni szívem szomorúságát. Ha a magam sorsa aggasztana, azt könnyebben leküzdeném. De most sokkal nehezebb harcot kell megvívnia hitemnek. Most másokért éget bánat: azokért, akik a Földön a legkedvesebbek a számomra. Kezem imára kulcsolva, megpróbálok gyógyulást kérni az Áldott Orvostól enyéim számára. Beteg a lányom. Az orvosok csak álltak fölötte tanácstalanul, és nem tudták, hogy mitől fogyott egyre az ereje. Beteg volt a fiam. Baleset érte a vőmet. És hetek óta beteg a feleségem. Ődöngök egyedül a nagy parókián. És most itt ülök és imádkozom, mint hetek óta annyiszor, gyógyulásért szeretteimnek, és erőért, vigasztalásért magamnak. Kétségbeesetten küzdök a csüggedés ellen. Szégyenkezve kérem Uramat: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Márk 9,24).
Egy pillanatra kisüt a nap. Fény önti el a szemben lévő dombokat. És egyszerre eszembe jut az ézsaiási ige: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.” (54,10). Szégyen fogja el a szívemet. Csaknem 24 éve látom ezeket a dombokat. És valószínűleg időtlen idők óta ugyanitt állnak, s én már rég nem leszek, de azok még változatlanul állnak majd. És most Isten ezek által a dombok által üzen. Azok eltávozhatnak és megrendülhetnek, ha szörnyű erők mozdulnak meg alattuk a mélyben. De az, hogy Isten irántunk való irgalma eltávozzék, az soha meg nem történik.
Miért kételkedem hát mégis? Miért felejtem el olyan kicsinyhitűen, hogy ez az irgalom életet adott a lányomnak, amikor születésekor az orvos úgy tette félre, hogy halott, és a feleségemet igyekezett menteni, hogy legalább ő életben maradjon. És az örök irgalom mindkettőjüket megtartotta. Így felelt gyötrődő imádságomra. Épnek őrizte meg aztán évek múlva a fiamat is.
Hogy sok mindent nem kaptam meg, amit forrón imádkozva kértem? De hát biztos, hogy javamra vált volna, ha azokban meghallgat Isten? Nem tudja-e Ő jobban, hogy mi használ nekem? És nem adott-e meg sok mindent, amit kishitűen még kérni sem mertem?
A nap újra felhők mögé bújt. Árnyékba borultak a dombok. De az igéből szívemre hullt fény nem aludt ki. És lélekben hallom az áldott Orvos szelíd hangját: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Irgalmasságom tőled nem távozik. Szívem sajog még, még szorítja a félelem, de már tudok imádkozni.
158. dicséret: Hagyjad az Úr Istenre te minden utadat… (a régi énekeskönyvben: 265. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/hagyjad-az-ur-istenre
