Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Jób könyve 19. részének 25. verse:
„Tudom, hogy az én Megváltóm él.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
„Tudom, hogy az én Megváltóm él”. Az asszonyok, a női lelkek Jézus szívéhez közelebb álltak, mint a férfiak. Annyi férfi tagadta meg, árulta el, feszítette keresztre; nincs egyetlen egy asszony, aki bántotta, gúnyolta, vagy átkozta volna. Pilátus felesége álmatlan éjszakákon küzd, hogy férje ne ítélje el, s mikor feszíteni viszik az Urat, a férfiak vagy szótlanok, vagy szidalmazzák Őt, de Jeruzsálem leányai kivétel nélkül siratják Őt és ez a sírás a női lélek legdicsőségesebb tette.
Ezért jutott asszonyoknak osztályrészül, hogy a feltámadott Jézust először meglássák. Asszonyi lélek volt tehát az, amelyikben kimélyült, bizonyossággá, kijelentéssé vált az ótestamentumi árnyékos sóhajtás: „Tudom, hogy az én Megváltóm él.”
Először azt jelenti ez az Ige, hogy aki megváltott engem, nem maradhatott a sírban. Neki élnie kell azért, mert Megváltó volt. Aki belenyúlt a Mária Magdolnák életébe olyan hatalmasan és olyan dicsőségesen, aki hét ördögöt űzve ki belőlük, széttépett lelküket meggyógyította, aki békességgel és örömmel töltötte be a szíveket, fényt adott a szemeknek és összhangot támasztott a lélekben: az nem lehet halott. Mit tett a bénákkal, a poklosokkal, a betegekkel, a halottakkal? Mit tett Zakeussal, Zebedeus fiaival, Péterrel és Lázárral? Közelében hogy alakultak át a lelkek, miképpen áradt egy ismeretlen új életnek atmoszférája! Alázatos külseje alól hogy sugárzott ki az Élet Fejedelme, egy új teremtésnek kezdete és vége. Lehet-e halott, akiből élet támadt? Mennyire nem e világból való volt, mikor magára vette a világ bűneit, mikor hüvelybe parancsolta Péter kardját, mikor méltósággal hirdette a helytartó előtt: Te mondád, király vagyok. Elmondotta főpapi imádságát, a Kereszten is magához vette a latornak a lelkét s meghalt úgy, hogy a pogány százados felkiáltott: „Bizony, Isten Fia volt ez ember…” Erre nem lehet mást mondani, mint ezt: „Tudom, hogy az én Megváltóm él.” Él, mert érzem benne Isten erejét, kegyelmét, bocsánatát. Él, mert belenyúlt az életembe és megváltoztatta azt, mert lelkem legnagyobb kérdésére teljes és végleges feleletet adott, mert új életet adott nekem azzal, hogy Önmagát adta.
Tudom, hogy az én Megváltóm él. Azt is jelenti ez az Ige, hogy azért Megváltóm nekem, mert él. Az a tény, hogy feltámadott, hogy Magdolnáéknak s az apostoloknak megjelent, nem csak következmény, hanem első, közvetlen ős-tapasztalás, alap és kezdet. Feltámadott a Krisztus, tehát Ő a mi Megváltónk, Istennek a Fia, aki érettünk jött és velünk akar tovább lenni. Lejött a földre, mert küldetése volt és itt foglyul ejtvén a Neki adott lelkeket, diadalmenetben tért vissza a dicsőségbe, feljebb minden egeknél, hogy mindeneket betöltsön.
Ha látom húsvéti fényben az Élet Fejedelmét és hitemmel megtapasztalom Őt, mint aki halottaiból harmadnapon feltámadott, világos előttem mindaz, ami történt vele a földön, szűztől való születésétől kezdve a Kereszt-halálig, és világos előttem az örökkévaló Krisztus, a Szentháromság második személye, aki öröktől fogva az Atyától nemzetett, szűztől testben megszületett, szenvedett, meghalt és eltemetteték, szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada s felméne a mennybe.
„Tudom, hogy az én Megváltóm él.”
519. dicséret: Jézus, ki a sírban valál… (a régi énekeskönyvben: 347. dicséret)
