Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 3. részének 16. verse:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Jött egy fiatalember segítséget kérni hozzánk. A börtönből szabadult. Haza akart jutni az édesanyjához. „Hogy jutott börtönbe, hiszen fiatalember még, tiszta arcú, értelmes válaszai vannak és látszik, hogy mennyire olvasott!?” – kérdeztük. „Láttam egy filmet – adta meg a választ – ezzel a címmel: A magam útját járom. Akkor határoztam el, hogy olyan dolgokat fogok csinálni, amelyeket később százszor és ezerszer megbántam.” A szabadosságnak, mint öntörvényűségnek a választása szintén azt jelenti, hogy kiesünk a mindenható Istennek felismert vagy fel nem ismert, de mindenesetre átélhető életrendjéből és utána a zuhanásban nagyon sokszor nincs megállás. Ha a vonat a vágányt, folyó a medrét elhagyja: a végzet teljesül.
Szükségszerűen következik ezután, amikor eltékozolta minden vagyonát, ” mivel hogy tobzódva élt és mivel támadt nagy éhség azon a vidéken, kezdett szükséget látni, elment ennek a vidéknek egyik polgárához, elszegődött disznókat legeltetni és kívánta megtölteni gyomrát azzal a moslékkal (eredeti szöveg: szentjánoskenyérrel), amit a disznók ettek”. A nincstelenség mérföldköve manapság úgy jelentkezik, hogy ha benézünk egy emberi szívbe, egy fiatal lélekbe, akkor nem azon döbbenünk meg sokszor, amikor az már húsz éves korában magas vérnyomású lesz, hogy nincs benne semmi eszmény, amiért lelkesedni tudna; nincs benne semmi cél, amelyért áldozatot tudna hozni; nincs benne egyetlen lény – még egy szerelmes kislány sem – akit igazán szeretni tudna és akit élettársának tudna elképzelni! Hanem ahelyett, hogy ezt tudnánk erről a szívről elmondani a nincstelenség mérföldkövénél, hogy „semmi nincs benne”, azt kell mondanunk, hogy a Semmi van benne. És ez a Semmi, ami benne van az emberi szívben, egy olyan hatalmas és mondhatatlan űr, amely szédítve vonzza magához a gondolatokat, az érzéseket, az indulatokat és szinte a saját életének a tudattalan mélységeibe hull alá minden életerő, minden eszmény, minden gondolat. – „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki Őbenne hisz, el ne vesszen!” Ebben a leki halálban ne önmaga semmibe zuhantató mélységeibe zuhanjon minden élet-energiája, hite, lelkesedése alá, hanem tudja meglátni, hogy volt Valaki, a mi Urunk Jézus, Aki a semmi mélységeiben is az isteni szeretet teljességét átélte. Még a kereszten is azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23,34) És aki ezt a lelkületet tovább adandó, azt tudta mondani: „Aki énbennem hisz, élő víznek folyamai áradnak annak belsejéből!” (János 7,38). Olyan ez, mintha egy teljesen kiszáradt sivatagban, amelyről valóban csak ezt lehet mondani az élet szempontjából, hogy a semmi ott van, egyszerre felfakadna egy csodálatos forrás, minden szomjazónak enyhet adna, minden halálra csigázott embernek megmentené az életét; körülötte növény támadna, aztán pálmafa nőne és a halálnak sivatagában oázis keletkezne. Ez az a csoda, amikor átéljük a lelki halál szempontjából ezt az Igét, hogy: „úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…”
És nem veszünk el.
832. dicséret: Ó, Sion ébredj… (a régi énekeskönyvben: 397. dicséret)
