Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: János evangéliuma 11. részének 40. verse:
„Jézus ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?”
Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) gondolatai:
Amikor megbízunk Jézus látásában és hiszünk a szavának, nem teljes sötétségben mozgunk. Jézus örömhíre megfelel szívünk belső várakozásának; megfelel az Isten igazsága felé irányuló létünk belső fényének. Kétségtelen, mi mindenek előtt „másodkézből” vagyunk hívők. De Szent Tamásnak igaza van, amikor a hitet úgy írja le, mint folyamatot, mint belső utat, amikor azt mondja: „a hit fénye a látáshoz vezet”.
János evangéliuma többször is felkelti figyelmünket erre a folyamatra, például a szamáriai asszony epizódjában. Az asszony elmondja, hogy mi történt közte és Jézus között, s hogyan ismerte fel benne a Messiást: az Üdvözítő megnyitja számára az Istenhez vezető utat, és bevezeti önmaga – az élet forrása megismerésébe. És az asszony elmondja mindezt, és a városbeliek köréje gyűlnek, hogy hallgassák őt; hisznek Jézusban, „az asszony miatt”, tehát másodkézből hisznek. És meghívják Jézust, hogy maradjon náluk, és párbeszédet kezdenek vele. Végezetül elmondhatják az asszonynak: többé már nem a te szavadnak hiszünk, hanem mert mi magunk tudjuk, hogy ez valóban a világ Üdvözítője. (János 4,42) Az eleven találkozásban a hit megismeréssé, tudássá alakult át.
Való igaz, tévednénk, ha úgy képzelnénk, hogy a hit útja a tiszta és zavartalan fejlődés lineáris folyamata. Mivel a hit az életünkhöz van kötve, annak minden magasságával és mélységével együtt, mindig újból visszaesünk, de ezek a visszaesések újrakezdésre köteleznek. Minden életkornak meg kell találnia a maga érettségét a megfelelő éretlenségbe való visszaesés árán. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a hit élete egyidejűleg a hit bizonyosságának a növekedése is: valósága megérint bennünket, és a hívő élet tapasztalata biztosít arról, hogy Jézus valóban a világ Üdvözítője.
Ezen a ponton az imént említett második szempont visszakapcsol az elsőhöz: az Újszövetségben a „szentek” kifejezés a keresztények összességét jelölte. Bizonyára nem rendelkeztek mindazokkal a tulajdonságokkal, amik egy kanonizált szentet jellemeznek. De azzal, hogy szentnek nevezték őket, kifejezték, hogy valamennyien meghívottak arra, hogy a feltámadott Úrról kapott tapasztalataik által mások számára hivatkozási pontok legyenek, és így kapcsolatba hozzák őket azzal a látással, amellyel Jézus rendelkezik az élő Istenről.
Ez érvényes ma is: egy olyan hívőnek, aki engedi, hogy az Egyház hite alakítsa és vezesse, bármilyen gyöngeségek és nehézségek hordozója is, nyitott ablaknak kell lennie az élő Isten fénye számára, és ha valóban hisz, tényleg az. A hívőnek erődítménynek kell lennie az igazságot fogságban tartó hatalmakkal szemben, az előítéletek falával szemben, mely megakadályozza Isten látását. Egy másik ember sarjadó hitének támaszt kell találnia benne. Amint a szamáriai asszony Jézus hírnöke lett, ugyanúgy ennek az Istennel szembeszegülő világnak a sötétségében a hívők léte lényegében hivatkozási pont az istenkeresők számára.
371. dicséret: Új világosság jelenék… (a régi énekeskönyvben: 301. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/uj-vilagossag-jelenek
