Áldás, békesség!
Olvasásra ajánlott igeszakasz: A Prédikátor könyvének 11. fejezete
Mai ószövetségi igénk: A Prédikátor könyve 11. részének 7. verse:
„Valóban, édes a világosság és jó a mi szemeinkkel néznünk a napot.”
dr. Hegedűs Loránt püspök (Budapest, Szabadság tér) gondolatai:
Ennek a világnak a bölcsessége – különösen manapság – az üzlet, a Jézusé pedig az oltár. Éspedig nem is egy tisztes aranyozott templomi oltár, hanem ahogy énekelni szoktuk: „Krisztus, ártatlan Bárány, / Ki miértünk megholtál, / A keresztfa oltárán / Nagy engedelmes voltál”. Tehát áldozat az, amiből élet virult ki.
Természetesen ez nem a világnak önmagának való szemléletén alapul, mert akkor csak vesztes lehetne az üzleten az a bölcs ember, aki így végzi a számvetést. Itt bizony sokkal több a világ szerinti kiadás, mint a bevétel. De Istenben hit által mégis megéri az áldozat és a bizonytalan evilági jövendő bizonyos, Istenben való örök üdvösséggé változik, amely azonban az időt nem kizárja, hanem magába foglalja. Először úgy tűnik, hogy idői jövendő értelemben csak veszteség érheti a hit emberét. De a jövendő – a Zsoltárok könyvében olvasható ige szerint (37,37): „A jövendő a béke emberéé”. – E prédikátori ige szerint viszont a jövendő a hit emberéé. Éspedig nem úgy, ahogyan a világ kézlegyintő, lenéző, cinikus, üzletszerű bölcsei mondják, hogy: „Legyen a tiéd majd a mennyországban a boldogság, de én itt akarok boldog lenni. Legyen a tiéd a mindenható Isten életében való jövendő, de énnekem az itteni jövendő kell”. Heine mondotta megtérése előtt: „Az eget átengedem a verebeknek, meg az angyaloknak”. Viszont amikor megtér és beleütközik az isteni „Te” sziklatömbjébe és vágyálmai összetörnek, és csak a keresztfába tud belefogódzni, akkor költőként egyik végső hitvalló verse így szól: „Uram, a lantom összetörve, / A Krisztus-szikla törte össze. / Könyörgök most lent a porban, / Földig alázva, meghajoltan, / Félig holtan, / Uram, bocsásd meg, mit eddig daloltam”. Mert kiderült, hogy a jövendő a hit emberéé és ha az ideigvaló jövőt nem koronázza az örökkévaló jövő; minden hiába. Ha az ideigvaló jövő feláldozása árán az örökkévaló jövő a miénk, akkor mint a 397. ének 4. versében szoktuk énekelni: „Mindent, mit adtál, Krisztus visszaad”.
Az örökkévalóságban megnyert jövő az ideigvaló jövőt is megmenti, megszenteli, átminősíti és a végén mondhatatlanul meg is gazdagítja. Gondoljunk például – csak egyetlen bibliai példát mondok, – Jóbra, aki mindent elveszít, s utána, – mert Istenben való hitét megőrzi: „Csak azt el ne veszítsem, mi benned, ó, Úr Isten remélni megtanít” – ideigvaló jövendőjét is sokszorosan visszakapja; jó vénségben hal meg, betelve az élettel. Tehát az evilági jövőt is megkapta, mert az örökkévaló jövőhöz hű maradt. Ennek fényében a jövendő a hit emberéé, az ideigvaló és örökkévaló jövőt ennek dialektikájában fejti ki előttünk a Prédikátor könyve 11. fejezete.
832. dicséret: Ó, Sion ébredj, töltsd be küldetésed… (a régi énekeskönyvben: 397. dicséret)