Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Mózes első könyve 1. részének 1. verse:
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Sok ezer év óta nézi bölcs szemmel, sőt művészi szemmel az ember a teremtett mindenséget s mégis, milyen parányi részét láthatta és csodálhatta meg! Millió meg millió lélekben, az egész föld kerekségén, hány kép, dal, titokfejtő gondolat és szárnyaló zsoltár születhetett, amelyek mind e teremtett világ nagyszerűségét hirdetik. És ennél hányszorta nagyobb azoknak a száma, akik megrendülve érezték a csodát, szemlélték a megjelent szépséget, de nem tudták gondolattá vagy szavakká formálni azt, amit éreztek. Töredezett ujjongásukat elkapta a szél, a boldogságtól szinte fájó sóhajtásaik szállnak ismeretlen csillagok felé, felszáradtak a kihullott könnyek s nem találod a helyet, amelyik templommá vált, mert egy szív édesen tántorgott az áhítattól, amit Isten dicsőségének láttán érzett.
A természet mindig új és mindig meglepő. Szakadatlanul ihlet és imádságra késztet; mi öröm, mi művészi elragadtatás, mi áhítatos hódolás fog még láttára születni! S ha valaha földi ember nem lesz többé, a meg nem látott szépségek tovább ragyognak a hegyeken és tengereken, felhőkön és csillagokon, fűszálon és rengetegekben, rejtelmesen és mégis kitárva, mint egy nyitott könyv igazságai, amelyet nincs ki olvasson.
Ez az óriás látvány csak tűnő fátyol, amely eltakarja, aki nála milliószor nagyobb: a teremtő Istent. Eltakarja úgy, mint a lepel a szobrot: még jobban kimutatja az erőt, a szépség és a méltóság vonalait. Isten teremtette mindezt. Úgy érzem, hogy az elgondolási lehetőségek végső határáig érkeztünk. Az egész emberiség, minden lángelme, aki volt, van és lesz, együtt nem tud teremteni egy fűszálat, egy bogarat, sőt egy parányi sejtet sem. És Isten megteremtette mindazt, ami látható és láthatatlan. Micsoda erő, micsoda bölcsesség, milyen ihletés és milyen terv; milyen akarat és milyen siker!
Ha emberi értelmem lángját felcsavarom, hajlandó volnék azt mondani, hogy a teremtésnél még nagyobb a gondviselés. Talán még meg tudnám érteni egy teremtő pillanatnak csodálatos erejét, de azt a rendet, azt a törvényszerűséget, amely azóta szakadatlanul, egyetlen egy hajszálnyi hiba nélkül, az egész mindenséget áthatja, azt a személyes gondot, amivel valaki e mérhetetlen háztartásban mindent elrendez, kiegyeztet, összefog és mozgat: ez több, mint amit lelkem elhordozni képes. Pedig még tennem kell egy lépést. El kell gondolnom, hogy teremtés és gondviselés azon egy. A teremtés nem egyéb, mint a gondviselés első pillanata, olyan kezdete, amelyben az egész benne van és a gondviselés nem egyéb, mint a pillanatok milliomod részében megannyiszor való újrateremtése az egész mindenségnek.
Azért e világban az szép, az nagy és az dicsőséges, ami az Isten. Fenségét látni, bölcsességét csodálni, szeretetének örök mélységei felett szállani át, megfürödni dicsősége napsugarában és megjárni dicséretének hegyeit és völgyeit. Ez az a méltóság, öröm és ajándék, amit a keresztyén ember a természet szemlélete közben vesz. Lelkem kitárul és szétvetődik a zenittől a nadirig, áhítatom beleolvad mennyei seregek énekébe és imádom az Urat, ki bír az egész földdel, a Királyt, akinek a planéták udvarolnak…
223. dicséret: Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség… (a régi énekeskönyvben: 251. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/meghodol-lelkem?utm_source=clipboard&utm_medium=text&utm_campaign=social_sharing
