Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Zsoltárok könyve, 8. zsoltár 4-6. versei:
„4, Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél,
5, micsoda a halandó – mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?
6, Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Ha az embert nem állítjuk szembe a természettel, hanem elegyítjük benne, mint ahogy a materializmus teszi, az ember a maga paránysága következtében elvész a mindenség roppant méretei között. Mi az ember abban a térben, amelyben sok százmillió csillag van, a mi földünknél milliószor nagyobbak, s mégis olyan magányosan eveznek az űrben, mint egy csónak az üres óceánon? Mi az ember abban a térben, amelyet sok-sok naprendszer csak úgy tölt be, mint néhány marék avarlevél egy őszi kertet? Mi az ember élete, sőt az emberiség élete abban az időben, amelyben öreg Napunk még egy kezdő kis csillag? És mi az emberi nagyság ilyen méretek között, mikor már földünkhöz képest is Nagy Sándor egy marék por, s eltűnt világbirodalmakból és kultúrákból csak néhány kődarab maradt? Arany János tréfás verse szerint:
Ki vagyok én? Senki Pál.
Egy fájó gép, mely pipál.
Vagy egy másik mondás szerint: Mi az ember? Egy kis kozmetikumon átvitt gorilla. Micsoda az ember – mondom, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van rá? Valóban megkérdezzük Petőfivel a felfuvalkodott embertől: „Kevély ember, miben kevélykedel?” Nézz a csillagokra és tanulj alázatosságot!
Hiszen éppen ez a csoda, hogy Isten, a teremtő Isten megemlékezett az emberről, és gondja volt rá már a teremtéskor. Az ember nemcsak befejezése a természeti rendnek, amiről sokan azt hiszik, hogy ez az egész világ, hanem kezdete egy új világnak, egy új rendnek, a szellemnek. Ennek a szellemnek, amely tud magáról, és önmagával szembe állítja a világot. Erre a csillagok sem képesek. A szellemnek, amely tud Istenről, és Istenben látja önmagát és világát. Erre is csak az ember képes. A szellemnek, amely különböztetni tud jó és rossz között, és szabadon választ – Madách szerint – bűn és erény között. Ez is emberi kiváltság. A szellemnek, amelynek feltétele a szabadság és lényege a rend.
Mindez együttvéve, mint hivatás és képesség, azaz istenkép, amelyről a Szentírás beszél. Ez az emberi minőség, amiben minden más ismert teremtménytől különbözünk. Az ember ezt a szellemi minőséget egy olyan testben hordozza, amely anyagában vagy természetében egyezik a többi teremtmények anyagával és természetével, s éppen ez adja meg az ember ellentmondásos, csodálatos és kivételes lényegét, azt, hogy test és lélek, anyag és szellem, és éppen ezért: önmaga. Mindez azt bizonyítja, hogy Isten már a teremtéskor különösen megemlékezett róla, s reá egészen különös gondot fordított. A zsoltáríró ezt így fejezte ki: „Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.”
8. zsoltár: Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk…
