Áldás, békesség!
Mai ószövetségi igénk: Mózes második könyve 20. részének 4-5a. versei:
„4, Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak.
5, Ne imádd és ne tiszteld azokat…”
Szabó Imre lelkipásztor (Sárbogárd) gondolatai:
Szabó Dezső híres regényében, az Elsodort faluban van egy lélegzetelállító jelenet. A református papot meglátogatja egy ortodox román pópa. Bemennek a templomba, s mikor az ortodox kolléga körülnéz a csupasz, fehér falakon, rémülettel így kiált fel: Hogy mersz te ebben a templomban Istenről beszélni!?
Ennek a kérdésnek a gyökerei nagyon messzire nyúlnak vissza az emberiség múltjába. A vallástörténet ugyanis arról tanúskodik, hogy az emberek a legkorábbi időktől kezdve úgy imádták a maguk isteneit, hogy azokat valamilyen formában kiábrázolták. Primitívebb fokon maga az istenszobor, a bálvány volt az istenség. Magasabb fokon az istenkép csak jelképezte az istenséget, de ebben az esetben is azonosították vele.
Ezt az őskori hagyományt törte meg a Törvény, a Tízparancsolat, melyet Isten Mózesen keresztül adott az ő népének, de az egész világnak is. Ez a mózesi törvény óriási változást hozott az emberiség szellemtörténetében. Az első parancsolat az egyistenhitet – tudományos nevén a monoteizmust – alapozta meg. A második parancsolat pedig az Isten szellemi, lelki természetét állapítja meg. Míg az első parancsolat szerint Izraelnek nem lehetett más istene az Úron kívül, addig a második parancsolatban arról van szó, hogy Istent nem szabad semmilyen módon kiábrázolni. Egyszerűen azért, mert Ő örökkévaló és végtelen Lélek, akinek nincs semmiféle teste, amit anyagi formában vissza lehetne adni. Tehát akárhogyan is próbálja Őt valaki ábrázolni, csak torz képet alkothat róla.
Egy példát mondok erre. Két barát, akik közül az egyik hívő, a másik ateista volt, bementek egy barokk katolikus templomba, amelyet csodálatosan szép festmények díszítettek. A mennyezeten ott volt az Atya Isten képe is, amelyet a művész úgy festett meg, mint egy fehér szakállas öregember arcképét. Az ateista felmutatott a képre és gúnyosan ezt mondta a barátjának: De megvénült már a ti istenetek. Talán már nem is él, amióta ezt a képet megfestették róla.
Hát ezért jó, hogy mi reformátusok csupasz, fehér falú templomokban dicsérjük az Istent.
Meg kell állapítanunk azonban, hogy egyszer, egyetlenegyszer a történelem folyamán a láthatatlan Isten láthatóvá vált számunkra. Ez pedig akkor történt meg, amikor egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban emberré lett és megváltásunkra eljött ebbe a világba. „Aki engem lát, látta az Atyát” mondotta Jézus. De természetesen ezt sem testileg kell értenünk, hanem sokkal inkább lelkileg. Mert hiszen nem Jézus külső, testi megjelenésében lehetett látni az Atyát, hanem az Ő jellemében, szavaiban és tetteiben. Ennek ellenére hívők és nem hívők mindig megpróbáltak valamilyen Jézus-képet alkotni maguknak. De a legszebb, Jézusról festett kép, akár Leonardo da Vinci, akár Munkácsy festette azt, nem mond annyit Jézus lényegéről, mint akár egyetlen Ige, amely a szájából kijött.
Az eredeti kereszténység ellentétben áll minden isten-faragással, sőt éppen a fordítottja. Nem én akarok egy nekem tetsző Istent faragni magamnak, hanem engedem, sőt akarom, hogy Isten faragjon, formáljon engem.
390. dicséret: Várj, ember szíve készen… (a régi énekeskönyvben: 312. dicséret)
https://soundcloud.com/reformatusegyhaz/varj-ember-szive-keszen
