Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Lukács evangéliuma 2. részének 10-11. versei:
„10, Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz:
11, Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Északról délre, sziklás Júdeában ereszkedik alá egy férfi és egy asszony. Az asszony fiatal, halovány, fáradt és várja az ő idejét. Nehezen megy, többet ül, mint jár. Mellette egy komoly, gyöngéd férfi. Mindketten szegények: egy názáreti iparos és felesége ezelőtt 2000 esztendővel. Nemsokára megszületik a gyermek. Ki törődnék vele, hisz éppen ebben az órában legalább tízezer gyermek született a földön, s egyik sem volt ismeretlenebb, mint ez.
És ettől a perctől számítja a mívelt emberiség az időt. Ez a születés volt a világtörténelemnek legnagyobb eseménye. Felbuggyanó kicsi ér, s íme ma már beláthatatlan Amazonas-ként hömpölyög tova a jövendők Óceánja felé. Akkor parányi kis mécsvilág, ma már bíbor fényével bevilágítja a földet, mint egy óriás északi fény. Mi mindent elkövettek, hogy nagyra ne nőhessen! Jött Heródes, Júdás, Poncius Pilátus; jött Nero, Diocletianus s a népvándorlás. Jött Mohamed, Voltaire. Felemelte fejét Nietzsche és Marx. Mindenik ezerszer erősebb, mint a betlehemi gyermek, s íme a mosolygó kis jövevény ma hatalmasabb, mint tegnap, holnap erősebb lesz, mint ma. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz marad. Ez azt jelenti, hogy ereje nőttön nő.
Most nézzük ugyanezt a történetet a másik oldaláról. Isten megteremtett egy világot és az bűnbe esett. Embert alkotott és az ellene fordult. A lehető legnagyobb kérdésről volt szó. Nemcsak arról, hogy a bűn egyre nő és átka rátelepszik erre a világra, mint egy kigyúlt kőszénbánya szádjára a felgomolygó, egyre sűrűbb, egyre sötétebb füst-terebély. Nemcsak arról volt szó, hogy az emberiség volt veszendőben, mert eredendő bűnben születnek és halnak meg embermilliók, s hiába volt minden erőlködés, képzelődés, elmélkedés, vagy önkínzás, az ember mássá lenni nem tudott. Nemcsak arról volt szó, hogy az emberi bűn megrontotta magát a világot, elvette értelmét, céltalanná és elviselhetetlenné tette a létet, hanem kockán forgott Isten teremtői méltósága és dicsősége. Mindegyre fel-felharsant ugyan az ígéret kürtszava, hogy még nem reménytelen a helyzet. Fog jönni valami édes, roppant változás, egy óriás forradalom, világunknak tűzből való dicsőségesebb feltámadása. Valami nagyszabású, hihetetlen megoldás, amely helyreállítja a világ és az ember elvesztett tökéletességét. Az adventet éppen ez a sejtelem teszi, amely bizonyos ugyan a teljesülés felől, de azt olyan nagynak tartja, hogy minden ízében remeg tőle. És mikor felfokozódott a vágynak óriási crescendója és szétzúgott, mint egy kozmikus orgona, a próféta beszéde: „vajha megszakítanád az egeket és alászállnál”; mikor a lelkek megértek a legnagyobb dolog elkövetkezésére: s megállott a történelem lélegzetvétele, mert itt volt az idők teljessége: a világ legfélreesőbb zugában, jászolban, rongyok és könnyek között megszületett egy kis gyermek.
Ez volt a megoldás!
Mosolygó kis gyermek ott a jászolban. Körülötte csodás fényesség: az ég óriás mosolya hullott le reá és betakarja, mint egy aranyszárnyú bogarat a ráhullott rózsalevél. Felette új csillag gyúl ki az égen, mint rég várt isteni jeladás: távol napkelet sötét, bús kebele, a vágyak és epedések örök hazája megremeg s királyi küldötteit útra bocsátja napnyugat felé, ahol az Egyetlen Öröm született. Soha olyan ujjongást, mint az angyali karok éneke: szinte hallom, amint meg-megújulva önmagát szárnyalja túl. Soha olyan édes örömet, mint amilyen a pásztorok együgyű arcát hasogatja. Lehullott egy darab az Isten legbensőbb lényegéből, mint fáklyáról a lángbojt, a földre és itt libegve-lobogva ég tovább. Megtartó született. Ez az öröm Isten örömének a visszfénye, hogy szeretete és kegyelme eddig elrejtett dicsőséggel lesugározhatott a földre. Ez az öröm minden emberek és hívők öröme. És azért olyan csodálatos, hogy ez a két öröm itt és most találkozott először a teremtés óta. Ott alszanak e bölcsőben majdan felröppenő hálaadások aranytollú madarai, szárnyra kelő boldog dicséretek pillangói. Tele van az a bölcső évezredek és embermilliók mosolyának rózsaleveleivel, elsirandó örömkönnyek gyöngyszemeivel, elkövetkezendő jócselekedetek nagy aratásainak aranybúzájával. Színültig van a jászol szikrázó rubinkövekkel: boldog mártírok elhullatandó vércseppjeivel. Tele van a megváltott emberi élet szépségeivel és csodáival.
Eredj testvérem és keresd ki onnan a magadét!
374. dicséret: Ó, népeknek Megváltója… (a régi énekeskönyvben: 302. dicséret)
