Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Márk evangéliuma 10. részének 16. verse:
„Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.”
dr. Ravasz László püspök (Budapest, Kálvin tér) gondolatai:
Urunk a gyermek. Minden nemzedéknek és emberöltőnek legnagyobb gondja az volt, hogy testi és lelki javait maradék nélkül átadja az utána következőknek. Életünket sietőssé, rohanóvá éppen az teszi, hogy minél többet és minél teljesebben akarunk átadni az utánunk következőknek. Mi mindenestől fogva átmenet vagyunk: híd, amely átvezet a holnapra: a gyermekhez. Mikor bennünk az élet hulláma legmagasabbra csap, vágódunk teljes súlyunkkal s egész hajíttatásunkkal alá, azért, hogy gyermekeinkben még magasabb hullámban csapjunk fel. A gyermek láthatóvá vált életcél, a mosolygó és megszólaló lét-titok, az a holnap, amiért ma élek, s amit ma már bírni és ölelni tudok.
Urunk a gyermek. Ezek a csókos ajkú kis ragadozók parancsolnak velünk és felemésztenek minket. Szolgálatukra köteleznek mosolyukkal és erőinket eltékozolják; hatalmuk gyengeségükben van s azért olyan erősek, mert tehetetlenek. Örömünk elszáll, a gond megőröl, hogy ők vidámnak maradjanak. Nem volna képes senki más rábírni minket arra, hogy lassanként lába elé rakjuk szemünk fényét, gondolataink erejét, ifjúságunk rózsáit, meglett korunk fogyó kincseit, és még megköszönjük neki, hogy felél minket. Senki, csak a gyermek.
De éppen ez a szertartás az, ami legmagasabbra emel és legteljesebben megszentel. Amit egy anya művel gyermekével, azt leírni nem lehet, sőt meglátni sem, mert egy része a lélek olyan mélységeiben megy végbe, ahová emberi szem el nem hatolhat. Nem lehetne elmondani, mit művel egy még meg nem született gyermek az édesanyja lelkével, jelentkezése első percétől addig, még érett gyümölcsként leszakad fájáról. Mit tudna gondolni az anya, mikor gyermekét szüli, ha fájdalmában képes volna gondolatokra! Milyen jutalom lehet az, mikor az anya kebelével táplálja gyermekét! Nincs lény, amelyik olyan erősnek és olyan jónak tudhatná magát, mint ő, s nincs két teremtés, akik között bensőbb kapcsolat lenne, mint a gyermek s az őt tápláló édesanya között. Az apa is szereti gyermekét mélyen, felmérhetetlenül. De szeretete úgy viszonylik az édesanyáéhoz, mint a zsarátnok tüze a lobogó, nevető, sikoltozó lánghoz. Az anya szívét mélyebben rázza, jobban kitölti, szinte fájón szétfeszíti és majdnem megrepeszti ez a szeretet.
Az áldott asszonyokon advent hangulata ömlik el. A szülő asszony felett karácsony szépsége és dicsősége lebeg. Mióta Jézus gyermekként született meg, egy boldog asszonynak tiszta testéből, minden anya Máriára emlékeztet és minden gyermek Jézusra. Emlékeztet Máriára annyiban, hogy a gyermek az anya ura és királya. Az ígéretnek beteljesedése, az élet legnagyobb ajándéka, csodálatos ismeretlen, nála százszor nagyobb új világ. És minden gyermek emlékeztet Jézusra annyiban, hogy a megszületés a legszomorúbb perce, az átoknak kezdő pillanata lenne, ha nem született volna Betlehemben az a Gyermek, aki elvette a világ bűneit.
Az anyai szeretet halvány visszfénye annak a szeretetnek, amivel Isten szereti a gyermeket. Istennek ezt a szeretetét testbe öltözötten látjuk Jézus Krisztusban megszólalni és cselekedni, amikor hívogatja őket: engedjétek hozzám; azután karjára veszi és megáldja őket. Csodálkozom, hogy vannak anyák, akik nem hisznek Jézus Krisztusban, holott láthatják, miképpen szereti gyermekeiket. Zálog a gyermek, akit Jézus karján látunk. Mi megyünk utána, mert azért vette ölbe, hogy minket is rabul ejtsen.
128. zsoltár: Boldog az ember nyilván…
