Áldás, békesség!
Mai újszövetségi igénk: Apostolok cselekedetei 7. részének 60. verse:
„…térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.”
Alfred Christlieb lelkipásztor (Heidberg, Németország) gondolatai:
Milyen különbözőek az emberek cselekedetei itt a földön. Jézabel, mikor eljött az utolsó órája, kifestette magát és drága ruhába öltözött. Belsazár vigadott ivócimborái között. A bolond gazdag új csűröket tervezett. És István? Ő bizonyságot tett Jézusról. Utat mutatott ellenségeinek a bűnök bocsánatához és Jézushoz. Azt várta volna az ember, hogy saját magát igazolja a vádlói előtt. Sokkal inkább hallgatói örök üdvössége volt a szeme előtt, mint saját életének a megmentése. Hallgatói megmentése érdekében ezt az utat kellett járnia, s előttük felfedni félelmetes bűnüket: Jézus elvetését. „Az Igaz gyilkosainak” kellett őket neveznie. Tegyünk mi is bizonyságot ebben az elveszett világban Jézus Krisztusról, amíg tehetünk.
Aztán István imádkozott. Mikor tovább már nem taníthatta a népet, amikor megragadták, hogy megkövezzék, már csak egyet tudott tenni: imádkozott. Körülötte tombolt a pokol. Az emberek hangosan kiabáltak. Vad átkozódások és nehéz ütések közepette vonszolták ki a városkapun kívülre. És István? Ő, mint az Úr Jézus, hasonló volt a bárányhoz, mely megnémul, száját sem nyitja meg az ő nyírója előtt. Belsőleg azonban imádkozott. Utolsó cselekedete ellenségeinek a szeretése volt. Haldokolva ezt kiáltotta: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” Ez a megbocsátásnak és szeretetnek a szava volt. Körülötte tombolt a harag és igazságtalanság. Ő azonban szeretve és megbocsátva búcsúzott ellenségeinek körétől.
Bárcsak István utolsó cselekedete naponkénti szokásunkká válna, akkor mi is békességgel mehetnénk el innen.
758. dicséret: Az Isten Bárányára… (a régi énekeskönyvben: 459. dicséret)